Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Muszatics Péter: A 20. század mítoszai
76 A napisten lovasszekere helyett a jelenben, Potiban egy kisbuszra várunk a buszállomáson. A lapostetős épület közepén egy összefonódó, sokágú fa a törött kövezetből nőtt ki. Üde, szabálytalan zöldje az épület fehér és szürke árnyalatai között mintha egy másik világból maradt volna itt. A várakozás: meditálás. Nincs menetrend, a marsrutinak nevezett kisbusz (a német–francia Marschroute szó a 20. században került az orosz, majd a grúz nyelvbe) akkor indul, ha összegyűlik elég utas. Addig várunk és gondolkodunk, nézelődünk a törött kövezeten, a tócsák között. A sofőrök irodájába benézve két, ki tudja honnan idekerült kempingszéket, faasztalt, egy naptárt, a sarokban a konnektor mellett kis oltárt, a falon feszületet látok, mindezt málló vakolat és tócsaszerűen megbarnult műanyag padló keretezi. Miután elindulunk, a megbarnult szürkeség egy óriási panelházfalon tér vissza. Kuszasága első pillantásra modern falfestménynek tűnik, csak később jövök rá, hogy évtizedek alatt rajzolódott ilyenné. Az erős kaukázusi természet formálta, ugyanúgy, mint a magas, mélyzöld füvet. Az egykori Phászosz, a mai Rioni folyó mentén a buja, mocsaras tájon sok ház lábakon áll. Többségük korhadt, rozsdás, és mintha a gravitáció törvényeit meghazudtolva lebegnének. Kutyák, tyúkok, tehenek, vékonydongájú lovak élik egykedvű mindennapjaikat a kertekben, az árokparton és az utakon, meg-megállásra kényszerítve a marsrutit is. A kisbuszban folyamatosan bömböl az orosz és grúz nyelvű népies gépzene. Az embermagasságú fűből egy régi falusi ház mellett váratlanul tízemeletes panelház bukkan elő, előtte két jól táplált tehén legelészik. A természet élénkzöldje és az ember alkotta ház kopott barnasága az ember fennen hangoztatott környezetalakító erejét is kétségessé teszi. Iászónhoz és társaihoz hasonlóan az ország közepe felé haladtunk. Az egykori főváros, Aia helyett Goriba. Félúton egy elhagyott, félelmetes gyártelep mellett, összetákolt bódék előtt állunk meg. A gyár falán, a távolban nagy, töredékes mozaikképet fedezek fel: egy űrhajót és egy űrhajóst ábrázol. Az izmos, sisakos, szkafanderes, félistenné stilizált figura olyan, akár egy modern argonauta. Kezében kis műhold, mellette csillagok és ősi ázsiai vagy grúz díszítőelemek, mögötte a horoszkóp jegyei: az Oroszlán, a Kos, a Bika és a többiek. Hátborzongató látni legősibb és legmodernebb egyidejű megjelenítését, a szimbólumok keveredését és makacs továbbélését. Néhány évtizedig valóban úgy tűnt, hogy a fejlődés határtalan, a távlatok beláthatatlanok, megvalósult az emberi értelem álma az Isten nélküli űr meghódításáról. És hogy a fejlődésben a Szovjetunió jár az élen. Utunkon eddig inkább Grúzia és a hozzá kapcsolódó mítoszok és történetek ősi volta ragadott meg. Ez a valószínűtlen kompozíció hirtelen döbbentett rá arra, hogy az egykori Szovjetunióban, egy profán mítoszbirodalomban, a szétesett 20. századi mítoszok végvidékén vagyunk. A gyár mellett közben egy pillanatra sem áll meg az élet: öregasszonyok árulják a kenyeret, a mézes-mazsolás édességet és a kvaszt, ormótlan ruhákban
