Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 5. szám - Muszatics Péter: A 20. század mítoszai

74

4.

Sztálin egyszer „eloroszosodott ázsiai grúznak” vallotta magát, „nem európainak”. És sok földrajztudós szerint Ázsia valóban a Kaukázus déli lejtőinél kezdődik. Akárhogy is, Grúzia határvidéki ország, ahol Európa és Ázsia, a birodalmi Oroszország és a régi és új keleti birodalmak feleselnek egymással. A szent mítoszok itt-ott egészen váratlanul megnyilvánuló nyomai pedig összeszikráznak a profán mítoszok valóságával. Talán nincs is jobb hely arra, hogy az emlékezésről és felejtésről gondolkodjunk. Poti, a grúz kikötőváros tengerpartján a fekete, a barna és a sárga színek dominálnak. Azt mondják, a Fekete-tenger e szakaszán a homok is fekete – erre nem emlékszem, csak az erős fekete kontúrokra és a hosszúra nyúlt árnyakra. Talán furcsa színekkel leírni egy országot, de mintha a tengertől a szárazföld belseje felé haladva a fekete, a barna és a sárga különböző árnyalatai szelídülnének, kopnának ódonná. A régi házak sokszor szinte belesimulnak a természetbe, de a modern épületeknek is ódonságérzetük van.

Grúziában valahogy figyelmesebben szemléli az ember az élet apró jeleit – hogy hogyan szárítják a kertekben vagy az erkélyeken a ruhát, milyen pihenőszéket tesznek ki a ház elé, milyen egy ház lépcsőháza, fakorlátja, postaládája, erkélye, kilincse, függönye. Sok helyen külön melléképületben van a konyha; a házakhoz tapasztott fa- és fémteraszok és a verandák pedig olyan bizonytalanul billegnek, mintha bármikor összeomlanának a mindent átszövő intarziák és a szőlőindák alatt. Sokszor szinte túlzó színpadi vagy filmdíszletnek tűnnek, pedig a végtelenül változatos kék, sárga, piros, barna színű toldalékok egymásra épülnek, sok évtized alatt lettek ilyenek. Mindezek az apró, összeadódó impressziók adják egy ország képét. És természetesen az ezeket megalkotó és használó emberek: a háza előtt egy szál nadrágban üldögélő szikár öregúr, a veranda nyitott ablakán kinéző szemüveges férfi, a sorban álló, kopott piros kabátos asszony, a kutyát tréningruhában sétáltató kopasz fiú. Több önfeledt órát tölthetünk itt az embereket, régi házakat, kapualjakat, lépcsőházakat, udvarokat nézve.

Napszítta, szikár, erős öregség ez, egy fáradt, okos, lusta civilizáció öregsége. Amikor egy lakótelepen bolyongtam, úgy éreztem, hogy az öregség még a panelházakat is előbb utoléri, mint máshol. Barnás falaik összeeszkábált garázsok, fészerek, tüzelőhalmok közül törnek tíz-tizenöt emeletes magasságig, ruhaszárítók, légkondicionálók és zászlótartók pettyezik őket. Az egyik házon a félkörívben megformált erkélykorlátokat változatos módon tapasztották be és látták el ablakokkal. A legtöbb lakásban így tették zárttá, verandaszerűvé az erkélyt. Néhol középre, néhol a szélére tették az ablakot, de olyan félkörívet is lehetett látni, ahol – ki érti, miért – teljesen befalazták a nyílást.

Az egyik lépcsőház falait nagyjából szemmagasságig mélykékre mázolták, és a korlátot, a radiátort és az oda vezető csöveket is, amik, követve a falfestés vona-