Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén I. (Szegedi főiskolai éveim – lapok egy önéletrajzból)
61 karton féldecis pálinkát, nem átallotta azt szétosztani a szeminárium résztvevői közt, azonnali elfogyasztásra. Máskor, véletlenül találkozva, engem (s Varga Lacit) meghívott a Lófarába (Szeged akkori, városképi nevezetességű kocsmájába), „négy decire, tisztán” – mert, mint mondta, Krúdynál ez így van. (Itt fontos volt, hogy nem két decire, nem fél literre, hanem éppen négy decire hívott meg bennünket. A mennyiség a rítus részét képezte, s a fő a jó beszélgetés volt.) Egyéb, mindenkire kötelező órák is akadtak, egy ideig még oroszt is kellett tanulnunk. Minket egy fiatal, pályakezdő tanárnő, Baróti Tiborné tanított. (Később a német irodalom egyetemi oktatója lett.) Intelligens, okos, nálunk alig idősebb nő volt. Az orosz neki is, nekünk is a „musz” feladatok közé tartozott. Vagy, ne hagyjuk említetlenül, létezett testnevelés is, ugyancsak egy ideig. Ezt nekünk, vagy csak nekem (?), a későbbi neves búvárúszóedző, Gyémánt Imre tartotta. Az órák, talán nem is véletlenül, a vízben zajlottak. 3 Az 1969/70-ben induló magyar–történelem szakos csoport kis létszámú volt, ide keveseket, nagyon megválogatva vettek föl, ez a csoportnak az évfolyamon belül némileg kivételezett helyzetet biztosított. Ide összpontosult az évfolyam java, e párosítás „hagyományosan” a jobb képességű hallgatókat tömörítette. Ez persze erősen viszonylagos minősítés, mert a tanárképző főiskola, ha képzési ideje alig volt is rövidebb, mint az egyetemé, nem az elitből válogatott, s nem az elitnek képzett, hanem a társadalom alsóbb osztályaiból merített, s többnyire azoknak is képzett. Jellegét leginkább azzal lehet jellemezni, hogy a főiskola egyféle cselédlépcsőt jelentett az értelmiségivé válás folyamatában. Ide, nagy általánosságban, két rétegből jöttek tanulni. Itt keresték a felemelkedés, az értelmiségivé válás lehetőségeit a társadalmi mobilitás fölemelkedő, de igazában még anyagilag is, kulturálisan is alul levő rétegei. Munkások, parasztok gyerekei. E csoportba tartoztam én is. S itt igyekeztek helyzetüket újrastabilizálni a hajdani középosztály deklasszálódott rétegei is. Itt akartak, jobb híján, megkapaszkodni. E két regrutációs csoport, látensen, nagyon különböző hagyományokat és preferenciákat hozott magával (ez ’89 után ki is derült), de a közös helyzet, a nagyjából azonosnak mutatkozó lehetőségek ezt a törésvonalat elfedték. Zajlott egyféle összeolvadás, az elit alatti társadalmi (értelmiségi) pozíciók remélt megszerzése érdekében. Kemény, egzisztenciális „mérkőzés” volt ez természetesen, de csak az idealitás álruhájában. „Mindenki” jó tanár akart lenni, vagy ha nem tanár, akkor valami olyasféle értelmiségi munkakör fölkészült betöltője, amely megkívánta a felsőfokú képesítést. De ezek a remélt és megcélzott pozíciók nem elitpozíciók voltak (erről a realitások kényszerű tudomásulvétele gondoskodott), hanem, mondjuk így, az elit alatti pozíciók, a lehetséges „második vonal”. Függetlenül a tényleges egyéni képességektől. E közegben egy új,