Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 5. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén I. (Szegedi főiskolai éveim – lapok egy önéletrajzból)

57

közélet, az úgynevezett „ifjúsági mozgalom” is. Pályájában fordulatot (bizonyos értelemben törést, bizonyos értelemben megújulást) ’56 hozott, amikor a „visz

szarendeződést” követő nehéz helyzetben a „nagyimrés” rokonszenveket mutató fiatalembert Eperjesy Kálmán maga mellé vette a főiskolára, tanársegédnek. Ez egy egész életét meghatározó, új kezdet lett. Alapvetően politikus alkata ellenére tudatosan visszavonult a tanári gyakorlatba, tanított, főiskolai jegyzeteket írt, s – engedve a csábításnak – részt vállalt a főiskola vezetésében is. Szervező- és adminisztrálóképességei, nyitottsága, emberi kvalitásai ideális vezetővé tették egy nagyon bonyolult történeti helyzetben. Amikor mi a főiskolára kerültünk, ő akkor lett újra teljes munkaidőben „csak” tanár. Tanárként a szakirodalom naprakész ismerete, a szakmainál szélesebb körű olvasottság jellemezte. Az 1848 utáni magyar történelmet tanította, így a számomra egyre fontosabbá váló 20. századot is. Mint „marxista”, egy komplex megközelítést képviselt, amelyet színezett nagy földrajzi tudása, térképek iránti vonzalma, de elsősorban a politikai viszonyok elemzése, a politikai mozgások értelmezése volt az erőssége. Igazi analitikus elmeként, elsőrendű politikai elemzőként ismertem meg. S tanári és tanszékvezetői feladatait is jól látta el. Tanárként az az oktató volt, akihez be lehetett menni beszélgetni, aki – képletesen szólva – mindig nyitva tartotta a szobája ajtaját. (Ez a szoba, amelyet ekkoriban örökölt meg Polányitól, egy ideig, amíg csak megbízott tanszékvezető volt, nem is költözött bele – igazi szellemi központnak számított. Az évek során sok emlékezetes eszmecsere helyszíne lett.) Tanszékvezetőként kitűnően adminisztráló, a tanszék s a hallgatók feje fölül a veszélyeket elhárító, a tanszéki munkát külső erők bevonásával erősítő vezetőt ismerhettünk meg benne. (A tanszéken, vezetése idején, szokás volt félállásba meghívni egyetemi oktatókat, jeles kutatókat a hiányposztokra. Legnagyobb húzásaként e vonatkozásban alighanem Benda Kálmán megszerzése említhető meg. De rendszeres programnak számított A találkozás jeles történészekkel sorozat is, elhozva ide egy-egy előadás erejéig a szak

ma legjobbjait.) Engem idővel, alkatunk minden diszkrepanciája ellenére, életre szóló barátság kapcsolt hozzá. Keveset (és szempontomból marginális témákban) publikált ugyan, de szakirodalmi fölkészültsége, tájékozottsága és elemzőképessége egy fejlődésem szempontjából nagyon fontos szakaszban inspirálónak bizonyult.

A tanszék tanárai, átlagban, a jobbak közé tartoztak. Az ókort az akkor még nagyon fiatal, pályája elején lévő Olajos Terézia, „Teca” tanította, fölkészülten, jól. (Férje, a nála jóval idősebb Szádeczky-Kardos Samu az egyetem klasszika-filológia professzora volt – mi az ókort az ő jegyzetéből is tanultuk.) Pár év múlva az egyetemre került, majd egyetemi és akadémiai állásokban építette föl tudományos karrierjét. Már ekkor is publikált. Ő az egyetlen, aki az akkori oktatók közül ma is él, ma a szakterülete egyik fontos személyisége, „nagydoktor”, egyetemi tanár. Akkoriban vonzó, filigrán nő volt, nem sokkal idősebb, mint mi, s amikor egyszer, vizsga közben, megjelent férje, s őt „lenyuszikámozta”, élveztük zavarát. Néhányan