Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén I. (Szegedi főiskolai éveim – lapok egy önéletrajzból)
58 lakásukon is megfordultunk. Biztos szakmai színvonalat jelentett. A középkori egyetemes történelmet, a népvándorlásoktól egészen a francia forradalomig, Kováts Zoltán adta elő, szemináriumra is hozzá jártunk. Zozó a tanszék, sőt a főiskola egyik legemlékezetesebb, mondhatnánk emblematikus figurája volt. A hozzáértést és a felületességet olyan kombinációban produkálta, ami messzemenően egyedítette őt. A nagy debreceni történészprofesszor, Szabó István tanítványai közé tartozott, rá sokszor s mindig a legnagyobb elismeréssel hivatkozott – Szabó protezsálásával került a szegedi főiskolára is, pár évvel a mi belépésünk előtt. Ahhoz, ami igazán érdekelte, amit kutatott, nagyon értett. Történeti demográfiai munkái sok szempontból úttörőeknek számítottak, módszertanilag is újak, inspiratívak, sőt mintaszerűek mai szempontból is. A ráosztott oktatási anyag azonban túlzottan nagy és egy ember számára jó színvonalon lefedezhetetlen volt ahhoz, hogy ne állítsa olykor megoldhatatlan feladatok elé. Más megoldás híján egyedül kellett tanítania ezt az óriási anyagot, s bizony előfordult, hogy fölkészületlenül állt ki a katedrára. Előadás közben előfordult, hogy azon meditált, valamelyik Henrik király 1405-ben, 1505-ben vagy 1605-ben tette ezt vagy azt. Az ilyen esetek érthetően rontották presztízsét. Egyszer, emlékszem, szemináriumon én és csoporttársam, Varga Laci is vitába keveredtünk vele, azon polemizálva, hogy egy kérdést Engels tárgyalt-e szóban forgó művében vagy sem. S amikor fölolvastuk neki a vitatott idézetet, azzal ütötte el a dolgot, hogy ő Engels könyvét „rég olvasta”, talán hét évvel azelőtt. Személye órán kívül is szerepet kapott életemben. Ő vezette a történelmi tudományos diákkört mint tanárelnök, én pedig azonnal TDK-tag lettem, sőt hamarosan, ha jól emlékszem, másodéves koromtól a diáktitkári feladatokat is én láttam el. Így értelemszerűen sok mindenben együttműködtünk. Kevésbé örvendetes, hogy III/III-as beszervezettként – mint később kiderült – rólam is jelentett. (Jelentéséből, amelyet azóta olvashattam is, tudom, rólam is felületesen ítélt. Félreértette azt a képletet, amelyet megtestesítettem. S nem mellékesen rám szabadította a „szerv” egyik főhadnagyát.) Az 1848-ig terjedő magyar történelmet, meghívottként, félállásban a JATE professzora, Szántó Imre oktatta. Ő rutinos előadónak számított, korábban az egri főiskolán tanított, egyebek közt az egri várról is jelent meg munkája – a rá itt háramló feladatokat megbízhatóan ellátta. Tárgyi tudása, fölkészültsége kétségtelen. Amire a pedagógusképzésben szükség volt, azt maradéktalanul hozta. Különösebb invenció, „eredetiség” azonban nem jellemezte. Számomra a török kor iránti korábbi fokozott érdeklődésem miatt is hasznosnak bizonyult főiskolai jelenléte. Azt azonban már akkor is éreztem, nem igazán nagy formátumú tudós. (Amikor például a „jeles történészek” sorozat keretében meghallgattuk Perjés Géza egyik invenciózus előadását, a kontraszt azonnal szembeötlött.) Emberi s tanári tisztességét bizonyítja azonban, hogy amikor egy szemináriumi dolgozatomban Tinódi históriás énekeinek újszerű történeti értelmezésével álltam elő, akceptálta fölismeréseimet. A modern kori egyetemes törté-
