Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén I. (Szegedi főiskolai éveim – lapok egy önéletrajzból)
56 követelő tanár volt, nem számított a könnyű dolgok közé nála vizsgázni. Magára a vizsgára is csak előzetes, beugró kérdések megválaszolása után kerülhetett sor. Én, bár igazi „nehéz” embert ismertem meg benne, kezdettől haláláig szívélyes viszonyban lehettem vele. Nem annyira nyelvészként hatott rám, hanem mint József Attila interpretátora. Írásai módszertanilag is érdekesek, magasan a szokványos nyelvészek fölött állt. A mi időnkben kezdte tanszéki pályáját Rozgonyiné Molnár Emma, aki utóbb maga is a főiskolai tanárságig vitte. (Ma már nyugdíjas.) Még görcsös volt, még nem tudta, hogyan kell bánnia a hallgatókkal, emlékeim szerint mintha félt is volna tőlünk, de pályája íve, fontos művekben dokumentálódó munkássága jelzi, potenciálisan ő sem lógott ki ebből az erős tanszékből. (Róla jut eszembe, de némileg általánosítható, a tanszéken dolgozó nyelvészek körében az irodalom többnyire nagy becsben állott. A maguk nézőpontjából s a maguk módján sok fontosat elmondtak Tömörkényről, Juhász Gyuláról, József Attiláról s másokról.) Számomra a legfontosabb tanszék „természetesen” még a történettudományi tanszék volt, ide köteleződtem el az első pillanattól, s mindvégig ennek közegében mozogtam elsősorban. Ez, ha jól meggondoljuk, érthető is, hiszen magamat mindig „történészként” határoztam meg, s ma is elsődlegesen (gondolkodás)történésznek vallom magam, jóllehet a Magyarországon szokásos „köztörténet” (ami itt a szimpla politikatörténet fedőneve, s nagyon gyakran csupán „álruhás”, historizáló politizálásnak tekinthető) engem, ösztönösen, mindig inkább taszított, mint vonzott. Pontosabban, a felületet jelentette, amelyet én mélyebben, a felület alá fúrva akartam megérteni és föltárni, s a történeti ember produkcióját nem voltam hajlandó egyetlen dimenzióra, a „politikára” leegyszerűsíteni. S utólag is azt kell mondanom, ez a történettudományi tanszékhez való elsődleges kapcsolódás számomra gyümölcsözőnek bizonyult. Nem is választhattam volna más utat. A történettudományi tanszék élén a mi odakerülésünkkor volt váltás. Polányi Imre elment (ha jól emlékszem, akkor éppen Egerbe, az ottani főiskolára), utóda a nyolc évi főigazgató-helyettességtől visszavonult Nagy István lett. Nagy Pista (mert mindenki így emlegette) sajátos, meglehetősen összetett képlet volt. Akkor még „csak” adjunktus (egy-két évvel később lett csak docens), mert főiskolai vezetőként összeférhetetlennek vélte előléptetését. Még a doktorija sem készült el, mégis, nem kétséges, a legjobb tanárok egyikének számított. Életútja is sok jellegzetességet mutat. Hódmezővásárhelyen született, apja kisbérlő volt, egész neveltetését, habitusát ez az úgynevezett parasztpolgári világ alakította. Eredetileg magasabb, választható életcél híján tanítónak tanult, pályáját is külterületi – „tanyai” – tanítóként kezdte, majd élve az új rendszerben megnyíló lehetőségekkel, elvégezte a pedagógiai főiskolát, egyetemre került, DISZ-funkcionárius lett, karrierlehetőségek nyíltak meg előtte. Szakmailag főiskolai történelemtanárához, Eperjesy Kálmánhoz kötődött, de igazi politikus alkatként vonzotta a
