Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén I. (Szegedi főiskolai éveim – lapok egy önéletrajzból)
47 a másiknak ki kellett mennie – három ember egyszerre már nem fért el a szobában. A fürdőszobát reggelente használhattuk, hetente egyszer fürdeni is lehetett, a lakás többi része értelemszerűen a háziakat szolgálta. Ez a közös lakáshasználat persze behatárolta a lehetőségeket, de mind a háziakkal, mind a szobatársammal jól ki tudtam jönni. A két év alatt egyetlen összetűzésre sem került sor. Szobatársammal hamar megtaláltuk a közös hangot, a háziak pedig nem avatkoztak bele életünkbe. A vendégfogadás (például lányok „fölhozatala”) a házirend tilalma alá esett, vendég csak ritkán, indokolt esetben jött. De a lakás jó helyen volt, a centrumban. A vasútállomásról jövet is gyorsan és könnyen el lehetett érni (villamossal be a Hősök kapujáig, majd onnan, a református templom irányába elindulva szinte mindjárt ott volt a lakás). A főiskola is közel volt. A főépület, ahol az órák egy része zajlott, az Április 4-e útján, közvetlenül a Hősök kapuja előtt feküdt. (Ott volt a tanulmányi osztály is, közvetlenül mellette egy másik épületben pedig a menza.) Valamivel messzebb volt a másik épület, ahol a Történettudományi Tanszék is működött, de oda, a Hámán Kató utcai épületbe is könnyen el lehetett jutni. Oda a Hunyadi János utca vitt el (ennek neve korábban évszázadokig Szentháromság utca volt, az úgynevezett rendszerváltás óta ismét eredeti nevét viseli), ennek nyomvonala Szeged legrégebbi, máig működő utcája. (Valamikor az Alsóvárost kötötte össze a Palánkkal.) Mindkét épületbe gyalog mentünk, nem kellett villamosra ülni. Albérletemnek ez a jó elhelyezkedése sokat ért, időt s erőt spórolt meg számomra. De előnyt jelentett, hogy az albérlethez minden, amit fontosnak véltünk, közel volt: a Dugonics tér (az Egyetemi Könyvtárral), a Kárász utca, könyvesboltokkal és antikváriummal, no meg a sétáló szegediekkel, az utca végén a Széchenyi tér, egyfelől a városházával, másfelől a főpostával, a közelben három mozival stb. Nem derült ki mindjárt, de ma már jól tudom, Szeged, mint életem új tere, a maga strukturális szerepénél fogva is személyiségem fölépülésének fontos tényezője lett. Szeged az úgynevezett „vidéki” Magyarország egyik legfontosabb városa. Súlya a fővároséval, Budapesttel nem vetekedhet, de Budapest teljességgel egyedi a magyar településszerkezetben. Alatta, a második vonalban azonban mindjárt ott van Szeged. Hol az ország második legnagyobb városa, hol csak a második–ötödik hely valamelyikét foglalja el, de mind mérete és lakosságszáma, mind intézmény- és funkciószerkezetének teljessége azok közé a magyar városok közé emeli, amelyek, kis megszorítással, teljes körű életlehetőségeket tudnak biztosítani lakóiknak. Az a funkció- és intézménygazdagság, amely Budapest sajátja, itt nincs, az ország szegénysége miatt nem is lehet meg, de annyi funkció és intézmény koncentrálódik a városban, hogy ezek együtt már kerek egészet alkotnak. Ha – többnyire alternatíva nélkül is, de – itt „minden” megvan. A város természeti és urbanisztikai szempontból is változatos képet mutat, egészében a lehetőségek gazdagságát vonultatja föl. „Főutcája”, amely kettéosztja, a Tisza, amelybe itt ömlik be a Maros. Ez a földrajzi adottság hagyományosan az érintkezési és kereskedelmi viszonyok
