Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén I. (Szegedi főiskolai éveim – lapok egy önéletrajzból)
46 Lengyel András Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén I. Szegedi főiskolai éveim – lapok egy önéletrajzból 1 Ténylegesen 1969 szeptemberében lettem a Szegedi Tanárképző Főiskola hallgatója. (Az intézmény csak később, már végzésem után vette föl Juhász Gyula nevét, ma – szétverve és megnyomorítva – mint a Szegedi Tudományegyetem Pedagógusképző Kara működik.) A beiratkozásra, ha jól emlékszem, valamikor szeptember közepén került sor – a tanév akkoriban ebben az időpontban kezdődött. Ez az egyszerűnek, s akkor már csupán szimpla adminisztratív aktusnak látszó esemény életem teljesen új szakaszát nyitotta meg. Több értelemben is. Egyrészt elkezdődött egy lényegileg még átmeneti periódusa életemnek, a szülővárosomtól való fokozatos elválás korszaka. Állandó lakásom még évekig Csabán volt, havonta hazajártam, s a nyarakat is otthon töltöttem. De mindennapjaim már Szegeden zajlottak, egyre inkább „szegedivé” váltam. Másrészt, s ez az előbbivel összekapcsolódva ment végbe, teljes életformaváltás következett be. Mint minden hallgatóé, speciális életforma lett az enyém is. Már felnőtt számba mentem, de egzisztenciálisan a családtól függtem (az ösztöndíj nem lett volna elegendő az önellátásra, csak kiegészítette a hazulról kapott pénzt). A függés tehát még megmaradt, nem lehettem „önálló” ember. De, más városban élve, mint a szülők, gyakorlatilag kikerültem a szülői felügyelet köréből, „szabad” lettem. Szegeden, száz kilométerre Csabától, senki nem kontrollálta, hogy mikor mit csinálok, hová megyek, hogy élem világom. Azaz, elkezdődött számomra a fiatal felnőtteknek a szabadság (vagy prózaibban fogalmazva: a kötetlenség) élményét megtapasztaló, kvázi önálló élete. S természetesen, nem is mellékesen, megkezdődött értelmiségivé nevelődésem intézményes története is. Egy nagy gépezet vett kezelésbe, hogy úgy alakítsa „szakmai” ismereteimet s habitusomat, ahogyan azt egy sajátos helyzetű pedagógusképző intézmény immanens normái megkövetelték. Kollégiumi elhelyezkedés nekem nem jutott, a férőhelyek számához mérve nálunk túl magas volt az egy főre eső jövedelem – magyarán, relatíve „gazdagnak” minősültem. Így, olcsóbb megoldás híján, maradt számomra az albérlet. Ezt anyám választotta ki, mérlegelve a helyszínt s a költségeket. Jó helyre kerültem, több szempontból is. Első albérletem, ahol két évig laktam, a Földvári u. 3. szám alatt volt, egy emeleti lakás kis szobájában. A szoba ugyan kicsi volt, két ágy fért el benne egymás végében, egy asztal, egy szék és a kályha, s ketten laktunk benne. Ha valamelyikünkhöz látogató érkezett, például anyám vagy szobatársam anyja, akkor
