Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé (Soproni András fordítása)
37 akarta, hogy az őr restellje el magát, de a tekintete minduntalan lejjebb csúszott szeretettel és gonddal tisztogatott, takaros csizmájára. A gyerekekre gondolt. Mi lesz, ha csakugyan meghalnak út közben? Nem fognak. Csak lábbelit kell szerezni nekik, akkor aztán átszaladnak a hideg kőpalotából a meleg vagonokba. Gyejev bezárja a vagonokat, hét lakatra, mintha kincset érő árut szállítana, a vörös izzásig felszítja a kályhákat, hogy a szerelvényben nyár legyen, aztán repül, mint a golyó Szamarkandba. Pár hét az egész, és odaérnek Turkesztánba. Ott pedig örök nyár honol. A nap forrón tüzel, az esők simogatóak. Van kenyér meg rizs. Van csuda szőlő, amitől fürgébben kering a vér, és piros rózsák nyílnak az arcokon (ő maga nem kóstolta még, de hallott róla). Ott hegyekben áll a dió, az aszalt szilva, akkora minden szem, mint egy gyerekököl. Bárányhús is van bőven, jut mindenkinek. Csak lábbelit kell szerezni... Így várakozott jó pár óráig, egészen sötétedésig. Az erőd kapuján ki-be járkáltak az emberek, sietős, kapkodó mozgásukból mindjárt látszott, nem főnökfélék. Behajtott egy autó, az ablakon át sietősen kidugott igazolvány alapján lehetett látni, hogy ezek sem azok. Már este volt, amikor a főnök megjelent. Az erőd belsejéből patacsattogás hallatszott, amire az őr tüstént vigyázzba vágta magát, és vadul kidüllesztette a szemét. Ez az! – kapcsolt mindjárt Gyejev, csak kivárta! A kapun kivágtatott egy ló. Hátán nagydarab férfi, valóságos óriás, egyenzubbonyban. Gyejev, bár a sötétben nem tudta kivenni a kabátujján a rendfokozatát, odavetette magát a paták elé. – Parancsnok elvtárs! Az őr ugrott volna, hogy félrerántsa a pimasz alakot, de a lovas már fékezett, a ló egy helyben felágaskodott, azzal fenyegetve, hogy szétrúgja a közelben állók koponyáját. – Parancsnok elvtárs! – kiáltotta Gyejev a táncoló ló körül keringve, azon igyekezve, hogy a lovas meghallja a hangját, és elcsusszanjon az őr elől, aki esetlenül ott buzgólkodott a mozgásban akadályozó puskával a vállán. – Ötszáz gyerek! Elpusztulnak, ha nem segít! Az őr végül mégiscsak utolérte Gyejevet, és nem tudván, hogyan tegye ártalmatlanná, hátulról átnyalábolta, mintha lányt tapogatna, az ostoba! Gyejev karja erősen a testéhez szorult, a hátára ráakaszkodott a súlyos test, úgyhogy egy lépést sem tudott tenni. – Ötszáz gyerek! – ordította Gyejev torkaszakadtából, hogy túlkiabálja a paták dobogását, közben próbált kiszabadulni az őr öleléséből. – Lábbeli kéne nekik, létfontosságú!
