Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé (Soproni András fordítása)
31 szoknyás veszedelem. Ő, Gyejev pedig egy hülye! A szempilláját meg a formás térdét bámulta neki. Na hiszen, kellett ez, hogy egy szerelvényre kerüljön ezzel a nővel! – Ezt maga mint a Gyermekbizottság tagja tanácsolja? – hápogott az igazgatónő. – Méghozzá nyomatékosan! – vetette oda Belaja, és miközben elhagyta az ebédlőt, annyi fáradságot se vett, hogy megtartsa maga után az ajtót, úgyhogy az kis híján nekicsapódott az utána siető Sapirónak. Gyejev az utolsó pillanatban ugrott oda, hogy megvédje az öregasszonyt az ütközéstől. Ha rajta múlik, legszívesebben odasózott volna az ajtóval ennek a Belajának a hátára, de még akár arra a szép, gőgös ábrázatára is. Az meg már repült is felfelé a lépcsőn a második emeletre, kis híján feltaszítva valami kis lurkót. – Nyílj szét, tenger, úszik a szar! – acsarkodott a kölyök. – Nagyobb, aki mondja! – vágott vissza kapásból Belaja. – Ott nincs mit nézni! – fogta el még nagyobb izgalom Sapirót, és hangjában ijedtség érződött. – Csak a lazarett meg az elkülönítő! Késő. A komisszár már felfutott a lépcsősoron, a sarka már valahol odafent kopogott. Az aranyvirágokkal és kristálygombokkal díszített, málnapiros jelmezkabátkát viselő fiú a folyosón állt, és egy vödörbe pisilt. A kabátka olyan nagy volt, hogy az alja meggyűrődött és redőkben feküdt a padlón, a kisfiú sovány nyaka pedig úgy állt ki a gallérból, mint bot a hordóból. A piros bársony alól teljesen csupasz test fehérlett ki. A gyereken nem volt nadrág, de még alsónemű sem. Amint végzett a dolgával, gondosan felkapta a ruhája szegélyét, hogy ne húzza végig a földön járás közben, és csoszogva elindult a helyére. A kabátka szárnyai alól kilátszó csupasz lába elefántlábra hasonlított, a teljesen alakjukat vesztett, torz, vastag végtagok lassan, erőlködve lépkedtek, alig emelkedtek el a padlóról. – Ezeket a kincseket a zenekari erkélyen találtuk, parókákkal, rizsporral együtt – magyarázta Sapiro, miközben zihálva fölfelé kapaszkodott a lépcsőn. (Gyejevnek úgy rémlett, az igazgatónő már imbolyog a fáradtságtól és az utóbbi percek izgalmaitól.) – Biztos a zenészektől maradt, egy tucat jelmezruha, de lábbeli egy darab se. Jobb lett volna fordítva. De az értékes holmi nem veszhet kárba, hát szétosztottuk a gyerekek között... Vagy a lábát nézi? Mondom, hogy ez itt a gyengélkedő. A második emelet terei sokkal szűkebbek és nyomottabbak voltak az elsőnél, a kis ablakokban látni lehetett egy fentről lelógó párkányt; a mennyezet olyan alacsony volt, hogy Gyejev, ha akarta, kinyújtott kézzel elérhette volna. Valamikor nyilván kiszolgálóhelyiségek lehettek. Minden szobába alacsony ajtó vezetett.
