Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Guzel Jahina: Szerelvény Szamarkand felé (Soproni András fordítása)
32 Sapiro és Gyejev benézett néhány helyiségbe (a küszöbön le kellett hajolni, hogy az ember ne verje bele a fejét a szemöldökfába), míg az egyikben végre megtalálták Belaját. Ezúttal nem járkált fel-alá, hanem megállt az ajtó közelében, és figyelmesen nézte a lakókat. De nem is igen tudott volna itt lépkedni, túl szűk volt a helyiség, a padlót pedig sűrűn belepték a gyerektestek. Ezek a testek egészen elképesztően néztek ki. Egyes testrészek – karok, vállak, bordák, kulcscsontok, nyakak – hihetetlenül soványak voltak, a csontok szinte kiálltak belőlük. Mások – lábfejek, lábszárak, combok, hasak – képtelenül vastagok, mint a pihepárna. Ugyanez volt a helyzet az arcokkal is, egyiküké, mint egy csontmaszk, a másiké nem is arc, hanem szalmaszálon át felfújt varangyos béka, a redők közt alig lehetett látni a résnyi szemeket. Gyejev persze látott már felpüffedteket (ki ne látott volna a Volga-vidéken!), de ennyit... és csupa gyerek... Volt köztük meztelen, volt, aki egy olyan kabátfélével volt betakarva, mint amit már láttak. Némelyiknek a fején aranysujtásos háromszögletű kalap pompázott, tolldísszel és copfos parókával. A gyerekek a fekhelyükön vagy épp a padlón feküdtek, és lustán beszélgettek. Sokan aludtak. – Az utasítás szerint persze a felpüffedteket meg a csonkákat nem szabad felvenni – motyogta bűntudatosan Sapiro, és Gyejev végre megértette a zavara okát –, de hát az evakuálók... Mit lehet tenni velük? Ők is csak emberek. Minden előfordul, tévedhetnek. Hol egy szopós kisbabát hoznak, egyszer meg egy terhes kislányt Mamadisből... még tizenhárom sincs, és már terhes... – Ezeknek a szabályellenes lakóknak a tartását vonja le az evakuálók béréből – ajánlotta Belaja. – Mindjárt nem fognak többet tévedni. Sapiro bűntudatosan meggörnyedt, de nem felelt. – Elhallgass! – sziszegte Gyejev gyűlölettel. Ezt már nem tűrhette. Halkan mondta, mindkét nő hátába, aligha hallották. Meg akarta ismételni hangosabban, hozzátenni pár biztató szót az igazgatónőnek, és megfogni Belaja könyökét (jó erősen, hogy igazán fájjon), és nem engedni, hogy még egyszer kinyissa a száját... de ekkor valaki hátulról megérintette a lábát, szelíden, mintha egy macska súrolta volna a farkával. Hátrapillantott. Egy kislány volt, négy- vagy nyolcéves – olyan sovány, hogy az életkorát lehetetlen volt megállapítani –, ott ült a sarokban egy szalmakupacon, és a felnőttek felé nyújtotta a karját. Tágra nyílt szeme, mely fehér volt, mint egy megtisztított főtt tojás, egyenest Gyejevre meredt. Csónakformán összeillesztett két tenyerét ide-oda ingatta a levegőben. Vak, állapította meg Gyejev. Alamizsnát kér, onnan, ahonnét a hang jön. – Ezt nem kell többé csinálnod – guggolt le Gyejev a kislány mellé. Megsimogatta a vállát, és kinyújtott kezét óvatosan lehajtotta a földre. – Itt enélkül is kapsz enni.
