Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 4. szám - Staar Gyula: Emlékezés Iványosi-Szabó Tiborra
118 Kedves Gyula! Ígéretemnek megfelelően küldöm kérdéseidre adott válaszaim. Ezeket nem iktattam be, te mint gyakorlott szerkesztő majd megteszed. Tudomásul kell venni, hogy a Katona József Gimnázium és a ti sakk-múltatokon belül az én szerepem esetleges, margón kívüli. Éppen ezért nem jelentkeztem a nagyon színes visz szaemlékezések bővítésére. Szíves érdeklődésed, sokirányú kérdéseid elől mégsem térek ki, de összegzésem szükségszerűen rendhagyó. Egy-egy rész szószaporításnak tűnik majd, mások pedig csaknem jelzés értékűnek érződnek. Ahol szükségét látod, a szerkesztői ritkítástól ne riadj vissza. Változatlan barátsággal és szeretettel: Tibor Telefonon köszöntem meg tanáromnak az írását, s megmondtam neki, eszembe sincs kérdéseim közbeiktatásával széttördelni szép emlékezését. „Famíliámmal együtt kecskemétinek érezhetem magam” Családi hátterem talán nem átlagos, ezért erre bővebben válaszolok. Az Iványosi név Kecskemét legrégebbi, az 1662. évből fennmaradt adókönyvében már fellelhető. Így famíliámmal együtt kecskemétinek érezhetem magam. Ritka szerencsés emberek közé tartozom. Egyrészt valóban ritka, hogy valaki pénteken és 13-án szülessen, másrészt szerencsésnek mondhatom, hogy ötödik gyerekként is vállaltak szüleim. Bár ők, mivel katolikus és parasztemberek voltak, ennyivel nem elégedtek meg, született még négy öcsém. Rendkívül harmonikus családi körben nőttem fel. Csak két nővérem volt, és érthetően a szakasztónyi serdületlen és serdülő fiú biztosan bőven tett rossz fát a tűzre. Ennek ellenére soha még csak egyetlen nyakleves sem csattant el szüleim részéről! A fenyítés nálunk ismeretlen volt. Én még tanyán, Matkón születtem. Anyám elbeszélése szerint rendkívül korán, már tíz hónapos koromban jártam. 1933. november elején, nyolcvanéves korában elhunyt nagyapám. A hónap végén, a Katalin-napi vásár alkalmából szüleim a városba jöttek, hogy a rokonságban a hagyatéki ügyeket is elrendezzék. A gyereknépséget szemmel tartotta ugyan egy felnőtt, de annak fő feladata a jószágok őrzése, ellátása volt. Mielőtt hallottam volna, már ekkor megtapasztaltam, hogy valóban nem fenékig tejföl az élet. Idősebb bátyám ekkor még csak hétéves volt, az idősebb nővérem pedig hat. A gyerekhadhoz ez alkalommal csatlakozott egyik, tízéves unokatestvérünk. Felnőtt korában is ritka leleményes és vállalkozó szellemű ember volt. Érthetően azonnal a gyerekcsoport vezére lett. Mivel akkor szokás volt, hogy a mosáshoz esővizet gyűjtsenek egy teknőben, a szép napos délelőttön unokatestvérem eltalálta, hogy az előző napon megtelt edényben engem fürdesse-
