Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 4. szám - Staar Gyula: Emlékezés Iványosi-Szabó Tiborra

119 nek meg. A fürdetés eredményes lett, de a megfelelő törlés valószínűleg elmaradt. Tény, hogy az első komoly élményt kétéves, súlyos betegség követte. Mivel a követ­kező hónapokban a városba költöztünk, anyám szaporán hordozhatott orvostól orvosig. Végletes lefogyásom miatt csont-bőr lettem. A körbejárás során az egyik orvos – anyám kérdésére, mit tegyen –, bőröm huzigálva azt válaszolta: asszonyom, vigye haza és imádkozzon! Szerencsémre a javasolt kúra bevált. Anyám eltökélt szándéka volt, hogy minden gyereke végezzen középiskolai tanulmányokat. Ez a két háború között még különleges igénynek számított. Csak az egyik bátyám és az egyik öcsém állt ellen, ők mesterséget tanultak. A családon belüli sok fiú láttán keresztanyám fejébe vette, hogy közülünk egy pap legyen. A korábbi századokban a parasztok egyházi tizedbe is legtöbbször a leghitványabb borjút, csikót szánták. A bőséges fiúáldásból is afféle tizedet kívántak adni, így esett rám a választás. Első emlékeim között tárolom, hogy éveken át, ha vendé­gek jöttek, előszólítottak – a még mindig cingár legénykét – és megkérdezték: mi leszek, ha felnövök. Nekem azt kellett válaszolnom: nagy hasú piarista tanár! A hatás sosem maradt el. A hármas állításból azonban egy valóban teljesült. Így kerültem a piarista gimnáziumba. Az alsó négy osztályt ott végeztem. 1948-ban, az államosítás után a talpraesett igazgatóhelyettes azt javasolta, nevez­zék el az iskolát Katona Józsefről, mielőtt valami bolsevik nevet rá nem aggatnak. Itt talált rám azután az érettségi 1952-ben. Hadd említem meg, mivel ezt kevesen tudják, hogy akad az iskola történetében egy év, amikor nem volt ballagási ünnep­ség. Ezt azért merem határozottan állítani, mivel velünk történt meg. A féltucatnyi népi kollégista között volt néhány fanatikus, aki felkereste az igazgatót, hogy e kis­polgári hagyománynak véget vessenek. Ő, alig kétéves párttagkönyvvel a zsebében, és közel kétéves igazgatói múlttal rendelkezve, igazi neofitaként maradéktalanul teljesítette kívánságukat. Búfelejtőként viszont tartott egy osztályfőnöki órát. A jólneveltség azt diktálná, hogy az alma materről, immár hetven évvel később szuperlatívuszban emlékezzek meg. A tények tisztelete és valamelyest igényes érték­rendem azonban ezt nem teszi lehetővé. Önként ezek ismertetésére nem is vállal­koztam. Az erősen vegyes és még szűkös karból csak négy személyt tudok kiemelni. Közülük kettő kezdő tanárként került az iskolába: Orosz László és Hordós Károly. Szőts Rudolf pedig már a piaristáknál is tanított bennünket. Szemerey Andor a református gimnázium igazgatója volt korábban. Ő sajnos nem tanított. Négyen toronymagasan kiemelkedtek, és lettek tartós példaképeim, majd igaz barátaim. Iskolánk az egyetemi éveim alatt jelentősen bővült. 1952-ben csak egy végzős osztály volt, mikor visszakerültem, már minden évfolyamon három párhuzamos osztály indult. A testület is számottevően cserélődött, illetve erőteljesen bővült. Emlékezetes évben, 1956-ban kaptam kézhez diplomámat. Ez több szempontból katasztrofális esztendőnek ígérkezett. A totális válság minden területen jelent­kezett. Évfolyamunkon a 38 fő közül ketten kerültünk középiskolába. Aki szak-

Next

/
Thumbnails
Contents