Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 4. szám - Schranz Áron: „S ön ezt a sáros országot Tündérlaknak hívja!” (Bácska-toposzok Papp Dániel Tündérlak Magyarhonban című elbeszélés-ciklusában)
57 „Valóban Szabadkának csak jó közlekedő vonalakra volt szüksége, hogy roppant gazdagságát föltárhassa és fejlődésnek indúljon. Arra azonban, hogy számot tevő társadalmi és szellemi középpontja legyen a vidéknek, még kicsiny benne a művelt osztály. Ennek fejlődését még nagyon gátolja a régi élet- és gondolkodásmód, melyet épen a vagyonánál fogva irányadó elem, a bunyeváczság ápol legszívósabban” – olvashatjuk Badics meg állapításait Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben vonatkozó fejezetében. (Badics Ferenc, A Bácska = Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország II. kötete, VII, Bp., Magyar Királyi Államnyomda, 1891, 594.) A délszláv bunyevác etnikum, mely kiemelt szerepet kap a régió első jelentős irodalmi reprezentációiban,14 a korabeli köztudatban elsősorban mint büszke és fékezhe tetlen természetű nép élt. Erről tanúskodik Papp Szabadka című , A Hét hasábjain megjelent publicisztikája is – a dualizmus korában dinamikusan fejlődő Szabadka, illetve a város arculatát meghatározó bunyevác közösség szellemes apológiája: „Egy szó mint száz, Szabadka érdekes és eredeti város Magyarországon; a délszláv erő és féktelenség van a római sánczokon innen letelepítve s ez zsinóros magyar ruhát hord ott, természetesen belül is. Mert nyelvet, hazafiságot, történeti tradicziót szívesen és sikeresen vállalt át a betelepült bunyeváczság. De a pulzus verését nem tudja megváltoztatni az indigenátus.” (Papp Dániel, Szabadka , A Hét, 1899. október 8., 677.) Papp azt nehezményezi írá sában, hogy a hazai sajtó rendszerint gúnynevekkel illeti Szabadkát (lásd „»Texas«. »Botváros«. »Arrizona«. »Botrányfészek«. »Ázsia«. »Malájország«. »Popocatepetl«” [ Uo ., 676.]), köszönhetően annak, hogy a tettlegességig fajuló konfliktusok száma meglehetősen gyakori a városban. A bunyevácok erőszakra való hajlamának etnikai sztereotípiáját – miként az a fentebb idézett részletből is kiderül – nem utasítja el,15 hangot ad ugyanakkor víziójának, miszerint a barbárnak titulált „bunyók” a jövőben fontos szereplői lesznek a nemzet kultúrájának: „Verekszik is néha, vasbottal jár és gyakran Schopenhauer nézetét osztja a lovagiasságról: »Ha egy ló rúg meg, ráhúzok egyet s intakt marad a becsületem. Miért cselekedjem máskép, ha emberrugásról van szó?« ... Ezek egy még nem aszszimilált nemzetiség testi és lelki gazdagságának természetes visszásságai. De a fajok az érés korában utolérik egymást s ez kivált áll a szlávokról. [...] A mi nagyra nő, az sokáig darabos marad, s a búnyó és az ő bunyevácz városa még nagy kulturális tényező lesz Magyarországon.” ( Uo. , 677) ▼ 14 „Hanem azért majd minden családnak van egy-egy fölgazdagodott s ekként úrrá lett ága; ennek tagjai azok az -ics, -vics nevű közép- és nagybirtokosok, kik érzelemben és gondolkodásban teljesen magyarokká válva, válságos időkben mindig a város és a magyar haza érdekei szerint vezetik a népet” – írja Badics a bunyevácokról. Herczeg ún. „Gyurkovics-trilógiájának” középpontjában pl. egy – a leírásnak majdhogynem maradéktalanul megfelelő – elmagyarosodott bunyevác család áll. (Uo., 597–598.) 15 Érdemes összevetni ezzel (a Marcellusz Hazulról ciklusában szereplő) Szállási Romeó című elbeszélését, mely a bunyevác Bilicsek és a rác Kilicsek tragédiákba torkolló családi konfliktusát viszi színre: „Fölkérem a tisztelt olvasót, hogy a gradinai Bilicseket az ugyanodavaló Kilicsekkel össze ne téveszsze valahogy, mert akkor nem tudok jótállni a következményekért. [...] Azonkivül a szállásoknak e naiv gyermekei már ötven esztendeje hogy gyűlölik egymást és így kétségkivül személyes sértésnek vennék a névcserét; ez pedig baj volna, mert ők sokszor tettlegességgel fűszerezik a népéletet.” (Papp, Marcellusz. Tizenkilenc elbeszélés, i. m., 18.)
