Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 4. szám - „Egyetlen metafora se hagyta el a számat” (Lövétei Lázár Lászlóval Borsodi L. László beszélget)
14 A Miféle harag már más tál tészta: Sivatag címmel megírtam a Zöld folytatását (ugyanannyi vers, ugyanolyan kötetszerkezet), de agyonillusztrálva is csak bajosan sült volna ki belőle egy önálló kötet. Lett tehát egy dupla kötet, hogy az olvasó is tudja, mi mindennel dialogizálnak, ki mindenkivel veszekednek a Sivatag versei. Köszönettel tartozom az Előretolt Helyőrség Íróakadémiának, hogy vállalta a Zöld újrakiadását (igaz, a Sivatag gal együtt is csak 80 oldal a dupla kötet). – Verseid megszólalásmódját illetően a költészetedről szóló kritikákban gyakran találkozni ilyen megfogalmazásokkal, mint: ironizálás, deretorizálás (Fried István), könnyedség, gördülékenység, álcázott kedélyesség (Kemsei István), humor, vulgaritás, a „fogalmazás szándékolt lezsersége”, a „káromkodás hexameteres kivitelezése” (Farkas Wellmann Éva), kevert nyelvhasználat, anglicizmusok, „hétköznapi beszéddel elegyíti az ünnepélyes megszólalásokat” (Gál Andrea – Papp Attila Zsolt) stb. Én még hozzátenném az elégikus versbeszéd fogalmát, úgy érzékelvén, hogy felerősödik ez a hang a Miféle harag című kötetedtől. Te hogyan látod a miről beszél és a hogyan beszél viszonyát, viszonyának alakulását a költészetedben? – Jóleső érzés, ha ilyen szépeket és okosakat hall az ember saját magáról, de hogy tudatosan készültem-e én minderre??? Említettem korábban, hogy eleinte a csupasz mondat volt a fontos. Mire elég ez? Be lehet-e tőmondatokkal rendezni egy (költői) világot? Nem lehet véletlen, hogy George Bacovia az egyik kedvenc költőm (egy időben az újrafordításán gondolkodtam, aztán persze nem lett semmi belőle). Bacovia tényleg megmutatta, hogy kevés szó variálásával is lehet érvényes költészetet csinálni. A Két szék között betegszoba-verseinek esetében főleg a fapofára figyeltem (miközben menekültem a pátosztól, mint ördög a tömjénfüsttől). A Zöld del volt a legkönnyebb dolgom: falu, természet, bukolika... Hogy is csinálta ezt Theokritosz, aki a Városból (Alexandriából) falura menekült? Vagy Horatius, aki a Városból (Rómából) falura menekült? És Vergilius, és Hölderlin, és Radnóti... És persze minden idők legeslegnagyobb költője, a bűbájos, utolérhetetlen, eklogát is író Weöres Sándor („Kézcsókom, nagysád, nem dült még össze Siófok?” stb.). A Zöld et írni tehát könnyű volt, mindössze arra kellett figyelnem, hogy köznapi, „élőbeszéd” legyen a hexameterem, hogy aki nem tud „hexameterül”, az is élvezni tudja (ha akarja). A Feketemunka viszont piszkosul megkínzott. Az Ős-Feketemunka darab jai – mint említettem – dupla szonettben íródtak, de... beszél jambusban egy melós? Használ rímeket egy melós? Túl simának, túl gördülékenynek találtam ezt a hangot, pedig dehogy volt simaság, gördülékenység a munkásszállón vagy a munkapontokon. Rágörcsöltem rendesen a hitelesség kérdésére, Kassákkal, Tolnai Ottóval keltem és feküdtem, a nyerfordításban heverő Carver-verseket is elővettem...
