Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 4. szám - „Egyetlen metafora se hagyta el a számat” (Lövétei Lázár Lászlóval Borsodi L. László beszélget)
10 valamiféle összefoglalóval végződni). Lehet, hogy csak utólagos belemagyarázás az egész, az viszont tény, hogy a 2000-es évek elején dupla szonetteket kezdtem írni, csak azért sem fejezve be csattanóval az első szonettet, hanem engedve szépen, hogy a „történet” átszivárogjon-átvánszorogjon a második szonettbe. Miközben ott volt a betegség... Elővettem most a papírjaimat: 2001. október 16-án műtöttek húgyhólyagrákkal. 29 éves voltam; még ma is látom magam előtt a jelenetet: ülünk a vonaton a feleségemmel (akkor még nem volt autónk), a feleségem sírdogál, én meg – félrészegen – szó szerint végrendelkezek, hogyaszongya: ha meghalok, nehogy elkezdjen búsözvegykedni, hanem menjen nyugodtan ismét férjhez stb. Édesanyámat is vigasztalni kellett (anyai nagyapámat húgyhólyagrák vitte el, édesanyám meg volt győződve, hogy a fia örökölte a betegséget). Az irodalom tehát nem nagyon érdekelt akkoriban. Illetve... hogyne érdekelt volna!!! Egyetlen lelki vigaszom abban az időben kizárólag a kismilliónyi „kései” vers volt (miközben a havonta, majd háromhavonta megismétlődő felülvizsgálatok eredménye miatt izgultam). Kegyelmi időszak volt, legalábbis így, utólag nézve azokat a hónapokat-éveket. Balassi, Csokonai, Arany, Babits, Kosztolányi, József Attila, Baka István, Sziveri... – kizárólag arra voltam kíváncsi, hogy a „régiek” hogy búcsúztak el az élettől. Nem lesz kollegiális, amit most mondok, de a kortársak akkor nem nagyon érdekeltek (ma is csak módjával, miközben szívből örülök a sikereiknek – Vida Gábornak például itt is meg szeretném köszönni, hogy már kéziratban olvashattam az Egy dadogás... -át). Szóval belegabalyodtam rendesen a kései versekbe, hirtelen felindulásból el is döntöttem (akkor azt hittem, egyszer s mindenkorra), hogy csak olyasmiről írok, ami nagyon fáj – akkor íródtak például az Ős-Feketemunka dupla szonettjei, ezt a vendégmunkás-élményt mindenkép pen ki akartam írni magamból. Aztán Egy kicsit fáj címmel megíródott az első betegszoba-vers is (szintén dupla szonett), s átszakadván a gát, lassan kész lett a Két szék között , szenvtelen hangon (nem akartam az önsajnálat bűnébe esni), a régiektől megörökölt „konzervatív” formában, sok-sok utalással az elődökre. Dsidára például... Dsidát akkor nagyon megszerettem, töredékben maradt Tíz parancsolatát ki is egészítettem egy verssel, a 3. parancsolattal, mondván, hogy nemcsak az Úr napját, hanem minden napot érdemes megszentelni. Azóta is kötelezőnek tartom (magamra nézvést) ezt a parancsolatot: „Nahát, még mindig élek!” – mondogatom magamnak, egy-egy újabb napra virradva. Akkor hát bele a sűrűjébe, ha már úgyis benne vagyok! – Szövegek dialógusaként (is) felfogható ironizáló egzisztencialista lírádban, a Két szék közöttben Kosztolányi, Babits, József Attila mellett ott hallható Arany János hangja. Arany versek. Széljegyzetek Arany Jánoshoz címmel 2009-ben kis esszékötetet adtál ki. Fontos, hogy nem Arany-versek, hanem Arany versek, kötőjel nélkül. Hogyan találkoztál Arannyal?
