Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 4. szám - „Egyetlen metafora se hagyta el a számat” (Lövétei Lázár Lászlóval Borsodi L. László beszélget)
9 És persze, igazad van, ott volt a ’90-es évek a maga „nyelvjátékával”, Ottlikkal a trónuson, amikor szinte mindenki „az elbeszélés nehézségeiről” filozofált, talán Esterházy nyomasztó jelenlétének is köszönhetően. És ott volt természetesen Wittgenstein is az irodalomban (egyértelműen Tandorinak köszönhetően). És ott volt Kemény István A koboldkórus című kötettel, amelyet rongyosra olvastam (azóta is Kemény a kedvenc kortárs költőm, egyszer majd nem ártana elszámolnom ezzel az örökséggel); sőt, kissé korábban ott volt Kukorelly Manière -je is, amit a bölcsészkarra készülve vettem meg Csíkszeredában a Corvina Könyvesházban. („Kerek lesz a vég, mint dundi babaarc”: kezdetű versem például egyértelműen afféle „versenyzés” Kukorellyvel, szerintem nem is rossz, második debütálásom is ezzel a verssel történt 1995-ben, Fekete Vince Serény múmiá jában.) A „nyelvfilozófiához” amúgy nem sokat konyítok, a minimalistáknak viszont elhittem, hogy „a kevesebb több”. Nagyon szerettem a kilencvenes évek végén Carver Nem ők a te férjed című prózakötetét, aztán a sógornőm elhozta Amerikából Carver All of Us című összes versét, százvalahány verset le is fordítottunk nyersbe a feleségemmel, ma is őrzöm azt a vastag füzetet, szerencsére azóta Berta Ádám már rendesen is fordítja ezeket a Carver-verseket. Ő tehát (mármint Carver) nem az én gondom, de egyáltalán nem ártott meg nekem ez a fajta időtöltés: azzal áltatom magam, hogy a későbbiekben (például a Feketemunka írása idején) hasznomra vált a Carver-versek végletesen „prózai” szövegével való bíbelődés is... – Az életműved centrumát, vagy legalábbis egyik sarokpontját képező, 2005-ben megjelent Két szék között című kötetedben az én – ahogyan arra egyik állandó kri tikusod, Fried István tanár úr is rámutat – szembesül a saját halálával, így a versek könnyen beilleszthetők a lét-/halálköltészet hagyományába, valójában ez a magánügy a létezés kalandjával szembesíti az olvasót. Ez értelmezésemben azt (is) jelenti, hogy ami Lövéteinek, az alkotónak a szövegek írása idején halálközelség, elmúlástudat és ennek felszabadító hatásaként megszülető vers, az intellektuális kaland az intertextuális viszonyként megragadható szöveguniverzumban, a maszköltő-arcteremtő én változatos megszólalásmódjaiban az olvasó számára. Hogy látod, a verssé írt sors (ami nyilván jóval bonyolultabb ennél) miként hatott vissza emberi és költőlétedre, költői pályád további alakulására? Miként értelmeződött/értelmeződik (át/tovább) ez a halálos kaland az évek távlatából? – Maradjunk még egy kicsit az első két kötetnél: bár A névadás örömé nek szép sikere volt (egyesek – Szilasi László például vagy Keresztury Tibor – az év legjobb első verseskötetének nevezték), többen megjegyezték, hogy az önismétlés veszélye nélkül ez a fajta versbeszéd folytathatatlan. Mondtam az imént, hogy a Távolságtartás ban rögeszmésen hajszoltam a csattanót – teljesen fölöslegesen, hiszen a kötet szinte észrevétlen maradt. Meg is sértődtem nagyon a vers végi csattanóra, a szonettet pécézve ki magamnak (aminek ugyebár illik
