Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 4. szám - „Egyetlen metafora se hagyta el a számat” (Lövétei Lázár Lászlóval Borsodi L. László beszélget)
8 zsára „rákovácsolnak” eget és földet, háborút és békét, táncot és szomorúságot! Mindössze 130 hexameter, de maga a nagybetűs Szépség és Harmónia! (Ha valaki kíváncsi arra, hogy nagyjából hogyan kovácsolhatták Héphaisztosz és „robotjai” Akhilleusz pajzsát, nézze meg Georg Raphael Donner Venus Vulcanus műhelyében című ón-ólom ötvözetét a budapesti Szépművészeti Múzeumban.) – A névadás örömé ben és az azt követő, 2000-ben megjelent Távolságtartás ban olyan versnyelvet alakítottál ki, aminek védjegye a tárgyszerűség, a tömörítés, a szűkszavúság. Ennek a megszólalásnak a kötött formában való beszédhez, a költői magatartáshoz (távolságtartáshoz) van köze, vagy nyelvfilozófiai jelentősége van, ami a megnevezésért, megértésért folytatott küzdelemmel hozható összefüggésbe? – Említettem az előbb a szerkesztő rostáján fennakadt öt versemet; hadd rehabilitáljam itt és most (ha már tárgyszerűségről, tömörítésről, szűkszavúságról beszéltél) az ötösfogat másik tagját is, az Esti vázlat című kis valamit: „Az időtálló, / a megnevezhető, / az elviselhető dolgok / lényegtelenbe omlanak. // Mint öröklét / a művirágkelyhet – / holnaptól vállalom / ezt az emberalakot.” Fogalmam sincs, hogy vers-e egyáltalán ez a szöveg, vagy tényleg csak egy 18 éves fiatalember elalvás előtti, aforisztikus fogadkozása-imádsága. De térjünk vissza egy pillanatra Keatshez is: hogyan gördül alá az égbolton a nap a Szonett a szabadban című vers ben?: „...mint a tiszta űrön át röpül / egy angyal könnye, hullva csöndesen.” („an angel’s tear / That falls through the clear ether silently.”) Elájulok én az ilyesmitől, hetekig-hónapokig képes vagyok gyönyörködni benne, az viszont nagyon korán, már a ’90-es évek elején kiderült számomra, hogy ha akarnám, akkor se tudnék szép költői képeket írni, és nem is állna jól nekem, nem én lennék az a „csinos” jelzőket-egyebeket halmozó költő (remélem is nagyon, hogy egyetlen metafora se hagyta el, azóta se, a számat). Akkor viszont fordítsuk ki a kesztyűt, próbáljunk meg a „visszájával” kezdeni valamit. Maradt tehát a csontvázcsupasz mondat, ezt használva kellett volna valami érvényeset mondani, ami szól is a végén. Emlékszem, a Távolságtartás ban rögeszmésen hajkurásztam a csattanót a vers végén: hosszú bevezető, amit aztán betetőz valami tömör „igazság” – gondolom, erre spekulálhattam Rendezett minden című versemben is: Várom, nem keresem, de várom az említésre méltót, mint sok-sok kilométer után egy véletlen átjárót, terelőutat vagy vadcsapást legalább, de rendezett minden, mintha tenyéren járnék: ez itt a szerelemé, ez meg az életé... Akkor hát bele a sűrűjébe, ha már úgyis benne vagyok.
