Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 4. szám - „Egyetlen metafora se hagyta el a számat” (Lövétei Lázár Lászlóval Borsodi L. László beszélget)
7 Át a hegyeken eltévedtem a hófúvásban kilátástalan helyzetemből csodálatos véletlen segített ki s most hogy megmenekültem már nem várom hogy fölébredjek. Volt rímes vers is az említett öt vers között, de az ún. nyugat-európai vagy görög-latin versformákkal két–három év múlva, a bölcsészkarra készülve ismerkedtem meg komolyabban, szó szerint bemagolva egy-egy szapphói, alkaioszi stb. strófát Berzsenyitől. Csak később tudatosult bennem, hogy van fülem a hallásra, így aztán szinte természetes volt, hogy A névadás örömé ben klasszikus versformá kat is fogok használni, például a Melyik milyen nap című versben épp a szapphóit: „Tervbe vettem még az idillikust is / (elmaradhatott valahogy). S ha Móni, / mondjuk, egy fokkal simulékonyabb, most / már precedense // is lehetne...” stb. Később viszont már nem volt megállás, ki is facsartam alaposan jambust is, hexametert is – mikor mire volt szükségem a pontosabb fogalmazás érdekében. Ami meg a hagyományhoz való viszonyomat illeti: a régiek eleinte nekem is csak a kötelező iskolai tananyagot jelentették, de az vesse rám az első követ, aki fiatalon nem a véle egyívásúak társaságát keresi! Ma már persze főleg a régieket olvasom, egyre jobban szeretem például a klasszikusokat („klasszikusok” alatt ezúttal főleg nem romantikusokat értek). Tudjuk, hogy az öreg Márai lassan eladogatta Amerikában a könyveit, mindössze Aranyt és Horatiust tartva magánál. Néhány hete lefordítottam W. H. Auden egyik utolsó, Hálaadás című versét, amelyben Auden szintén Horatiust (és Goethét) tartja legfontosabb öregkori tutorának. Nemrég Kolozsváron én is megpróbáltam eldadogni valamit ez ügyben, hogy tudniillik sokkal jobban érzem magam Arany társaságában, mint Vörösmarty mellett (miközben hiszem és vallom, hogy A vén cigány a legszebb magyar vers, amit valaha írtak, vagy hogy a Csongor és Tündé nél szebb színmű vet soha nem fognak magyarul írni). S hogy inkább Goethe, mint Heinrich von Kleist. S hogy inkább Keats, mint Shelley (tudom, hogy Keats is romantikus, de talán kevésbé volt bolond, mint Shelley). Rajongva csodálom ugyan ezeket a „szent őrülteket”, de egyszerűen félek tőlük (vagy csak nem akarok megbolondulni?), s ahogy hullik szét a világ körülöttem, egyre nagyobb szükségem van, mondjuk, az Íliász tűzmelegére. Látnom kell nekem is, ahogy Akhilleusz paj -
