Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 4. szám - „Egyetlen metafora se hagyta el a számat” (Lövétei Lázár Lászlóval Borsodi L. László beszélget)
6 „Egyetlen metafora se hagyta el a számat” Lövétei Lázár Lászlóval Borsodi L. László beszélget – Már első köteteddel, A névadás örömé vel úgy léptél színre 1997-ben, hogy tudtad a költői mesterséget, azaz ismerted a klasszikus (időmértékes) versformákat, amelyek a továbbiakban is, azóta is meghatározzák versnyelved működését. Önmagaddal szemben támasztott szakmai elvárás, költői egzisztencia, a hagyománnyal való párbeszéd nyilvánvalóvá tétele a klasszikus formában beszélés, vagy valami más? – Szívesen mondanám, hogy mi, költőnek készülő fiatalok mindannyian ismertük a szakma minden csínját-bínját, de akkor természetesen nem mondanék igazat: rég elmúltak azok az idők, amikor a nebulókba szó szerint beleverték a görög-latin költészetet. Az ember csak áll és bámul, hogy például a Csokonaiösszesben hány és hány, formailag tökéletes iskolai penzum olvasható (latin nyelven is)! Nem remekművekről van szó, hanem csak technikáról, de a csuklónak-fülnek ez a fajta gyakoroltatása a későbbiekben bizonyára segítségére volt rövid költői pályáján. És az sem lehet véletlen, hogy a „vén” (54 éves) Arany János disztichonos epigrammában gúnyolta ki a görög nyelv iskolai betiltását üdvözlő Üstököst: „Zengi epigrammád a fényt , melyet a görög ellen / Olcsón puffogató szó nok a honra derít; / Forgatom én nappal görög íróm’ s forgatom éjjel; / Vénségemre be nagy lelki homályba esém!” (A kiemelések nyilván a pepecselő, minden részletre odafigyelő Aranytól származnak.) A fentiekből talán már kikövetkeztethető, hogy a klasszikus (időmértékes) versformákat én sem az anyatejjel szívtam magamba: az 1980-as évek közepén (14–15 évesen), amikor komolyabban kezdtem venni a versírást és -olvasást, mindössze annyi volt a célom, hogy majd egyszer, valamikor én is közölhessek az Ifjúmunkásban vagy az Utunk ban. Írtam tehát rendületlenül, csupa olyan stílusú verset, amilyeneket az Ifjúmunkás irodalmi mellékletében olvashattam (szerencsére nem dobtam el ezeket a verseket, ha majd valaki kíváncsi lesz rájuk, érdekes következtetéseket vonhat le belőlük egy fiatalember költői próbálkozásaival kapcsolatban). Meg hát utánozni próbáltam a tragikusan fiatalon elhunyt Sütő István verseit: Én, Dániel című posztumusz kötete volt az egyik első könyv, amit saját kezűleg, saját (zseb)pénzből vettem meg a székelyudvarhelyi könyvesboltban 1987-ben. Öt versem végül fennakadt a szerkesztői rostán: az Ifjúmunkás utódlapjában, a Fiatal Fórum 1991/1-es számában debütáltam az „Új tollak” rovatban. Íme az Álom című vers ebből az ötösfogatból (félreértések elkerülése végett: nem elrettentő példaként idézem fiatalkori, 18 évesen írt versemet, sőt: ahogy vénülök, egyre jobban szeretem ezt a dísztelenül fogalmazó, „epigrammatikus tömörségű”, csattanóra kihegyezett verset):
