Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Borsodi L. László: Isten kihűlő érintése (Lövétei Lázár László: Feketemunka)
127 munkavállalással járó veszélyeket, ha nem is válthatják meg, kétkezi munkával legalább jobbá tehetik saját és otthon maradt övéik életkörülményeit. Csalódásuk itt nem ér véget. Az anyaországban elutasítással, a feketemunkás státussal járó kiszipolyozással, megalázással, megvetéssel, idegenséggel, identitásuk semmibevételével szembesülnek („Kedvesen lezoliznak / Pedig Laci vagy” – Lali ). Végül megtörik az otthonnal, az otthoniakkal való bensőséges viszony is (Zotyó ), eljutva addig a pon tig, hogy hazatérve, már az otthon sem az, ami volt, mássá vált, mert megváltozott vagy eltorzult az, aki hazatért: „Hazaszorultam / Lacika / Se nyugdíj se semmi”, „Én nem tudok mit mondani tengerről-örökéletről” (Elvetélt riport ). Ebből a köz tességből és kettős otthontalanságból – akárcsak Nagy Koppány Zsolt Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk című regényében, Csender Levente Szűnőföldem vagy Örök utca című novellásköteteiben – nincs kiút, nincs felold(oz)ó humor, mint Muszka Sándor Sanyi bá jában, vagy szarkazmus, mint Dan Lungu Tyúkok a mennyben című regényében, csak rezignált tudomásulvétel. Az utóbbi két mű szereplői az 1990-es évek itthon (Erdélyben, Romániában) rekedt, cél és cselekvés nélküli, nagyotmondásban és alkoholizmusban bizonyító, eszménytelen életet élő figurák, akik a fennálló törvényes, ám hozzájuk hasonlóan tehetetlen és korrupt hatalom előtt élik mindennapjaikat, míg Lövétei alakjai – ha törvénytelenül is, de – legalább tenni akarnak, s ez még reményre is adhatna okot ebben az összehasonlításban. De nem. Mert az egyénnél hatalmasabb, a személyes és a nemzeti identitás fölött álló társadalmi, gazdasági gépezet bedarálja őket is, azóta is. S mintha ebben a térségben (legyen a neve Balkán, Románia, Erdély, Magyarország) más és más formában ugyan, de állandósult volna a feketemunkás lét(mód) és életérzés. Csender szereplője mondja az Örök utcá ban, a Mágus című novellában: „Ennek a Kelet-Európának soha nem lesz vége.” A peremre szorítottság, az autentikus létezés, a szabadság hiánya úgy szegődött mellénk, mint Lövétei Miféle harag jában Költő mellé az új barbarizmus kegyesnek látszó embertelensége, és úgy költözött belénk, mint a Két szék között című kötet verseinek beszélőjébe a rák. Ha a három kötetben nagyon különbözően, a klasszikus, a kötött formáktól a riportvers prózanyelvéig terjedő skálán is szólal meg Lövétei Lázár László poétikája, ez a kényszerű eljegyzettség mindhárom könyvben közös. A kérdés egyfelől az: lesz-e, lehet-e belőle teljes felgyógyulás? Másfelől pedig az, hogy ha nem (márpedig gyanítható, hogy nem), akkor miről és milyen újabb poétikai regiszterben készül (el) a következő poétai diagnózis? (Kalligram, 2021)
