Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 3. szám - Lackfi János: A szív rendszertana (Acsai Roland: Mi dalol a madárban? című kötetéről)

119

egy élőlényt azért / sikerült megmentenünk: egy macskakölyköt” (A macska

). De ez a mondat is nagy elbeszélőink tónusát őrzi: „aki próbált már elkapni malacot, / az tudja, hogy nem egyszerű feladat” (Síszezon

). Lám-lám, a kötet záróköve mi lenne más, mint éppen egy novella, mely a fantasztikum felé kanyarítja sztoriját: a kisfiú felnőttkori énje alienként toppan be a gyerekkor terepére (A Hold sötét oldala

). Vegyük leltárba a kötet tartalmát! Eltűnések, áttűnések, madárcsontvázak, kisállathiányok, porrá lett emberek, eladott házak, felnőtt gyerekek, fészer alól eltűnő BMX-ek, kinyúlt magnószalagokról elillant, rádióból felvett régi zenék, halott macskák, eltűnt idők. A gyerekkor már sztorikká változott, amikről „a gyerekeimnek beszélek”, vagyis megindult a generációs élet-továbbadás (Fénymag

), az emlékláncolat. Az unokákról nyilvánvalóvá lesz, hogy nyomokban nagymamát tartalmaznak („Itt vagy, közel, / a lányom kék szemében” – Az egyik nagymama

). Emberek és állatok roppant hasonlatosak egymáshoz, egyfajta analógiás misztikum révén szinte átjárnak egymásba: a kereszt éppúgy lehet „kitárt szárnyú madár”, mint „széttárt karú ember” (A névről

). A földműves nagyapa mintha halá

lában a galambfélék rendjébe sorolódna: „a föld galambdúca visszahív” (Galambok

). „Nemzedékről nemzedékre száll (Isten) szívének gondolata”, ahogy a zsoltáros írja, s az alábbi két sor tanúskodik ember és állat szoros szövetségéről, miközben a jövőbeni vérségi kötelék folyamatosságát is felvillantja: „fel-alá hordoztam a tengerimalacomat, / anyám azt mondta, biztos jó apa leszek”.

Acsai Roland világában a kicsiből bomlik ki a gigászi, a földiből az égi, a rovartaniból a kozmikus, a tárgyiból az isteni. Képzeletünkben óriásira nőnek a kunhalmok, felmagasodnak az égig. Ahogy a Mátra a magyar Himalája, a Fátyolvízesés a magyar Niagara, Vértesszőlős a magyar Neandervölgy, a Hortobágy a magyar Szahara, a Duna a magyar Mississippi, a villányi a magyar bordói, a Tisza a magyar Adidas, a fasírtos szendvics a magyar hamburger, a Jaffa a magyar Fanta, a sörvirsli a magyar munkásmozgalom, a ponty a magyar bálna, a flex a magyar Excalibur (flexcalibur)... Efféle analógiával élve a kunhalmok a magyar piramisok, igaz, e kötet tanúsága szerint már csak gyászfekete tücskök lakják az egykori harcos vezérek elporlott csontjai helyét. Ez a térfogatnövelés Acsai világának sajátja. Hol mitikusan, hol legendát szőve, hol az analógiás gondolkodás szökellése révén, a valós méretarányokra fittyet hányva valódi szarvassá változtatja a szarvasbogarakat... Errefelé „csillagok csepegnek az égre, / mint fekete terítőre a viasz” (A nádi

rigó fészke). Hogyan lehet egy kutyafalkát valóságos óceánként bemutatni? Mi sem egyszerűbb: az ebek „megnyalták kezed, mint hullám a partot” (Hiányos rekviem

). Remekül nyújtható az idő, hiszen rugalmas anyagú: „az önetető homokórájában takarmány helyett... a semmi pereg / Évtizedekké hizlalja a perceket” (Síszezon

). A csíz igencsak apró madár, de ha felboncoljuk, rájöhetünk: „Csontjai belsejében / tomboltak kicsinyített / tájfunok” (Meszet oltott

). Másutt „Befőttesüveg-óceánban / ebihal-bálnák” úsznak rendületlenül (Ebihalak). Simán „összetörhet kék tojása