Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Lackfi János: A szív rendszertana (Acsai Roland: Mi dalol a madárban? című kötetéről)
118 Roland újabban mind szívesebben kísérletezik a klasszikus formákkal, itt is eposzian indít: „bársonyos ornitológia, ostroma ostor a szélben” (Ornitológia ). Később gondja van a felező tizenkettes feltámasztására, a rondel, az alkaioszi strófa, a leoninus újratöltésére, és hanyagul prózaszövésűnek tűnő szövegében mindenütt rímek buknak elő, lazábban-szorosabban öltve össze a szövetet. Alaphangja a szenvtelen áhítat, ami csak látszólagos ellentmondás. A tudományos megfigyelő precizitása itt pompásan összefér a tudóskodó kisgyerek ámuldozásával. A valóság laboratóriumi megfigyelésének higgadt pozíciójából e kötetben minduntalan kizökkent egy-egy szemtelen, kölykös rímpoén. „De sok víz lefolyt azóta a Zagyván // és nem mondhatom, hogy zagyván” – csapja le a lasztit, miután feladta magának (Fénymag ). „Sután / beszélgettünk... hol máshol, mint Budán” – fogalmazza frivolan, és bár az idős rokon iránti tapintat megszépíti az emléket, az olvasó eszébe juthat egy még tökéletesebb csengésű rímválasz, mely viszont nem lenne hízelgő az agg nagybácsira nézve: „bután” (Porta ). Ugyanitt a hangutánzás kisördöge vagy kisangyala kísérti meg a szerzőt: „nincs már az udvaron pingpong... az üresség hangja, amint kong”. Némelyik rímpár kupléba illik, egy vicces díva is búghatná a mikrofonba: „Az idő eltelt, oké vagy nem oké... agyagban pár lábnyom, a dinoszauruszoké” (Naphalaknak ). A nyelvvel, szavakkal való játék más formái is felszikráznak emitt-amott, rácáfolva mintegy az Acsai-féle híres, áttetsző, eszköztelen fogalmazás mítoszára. Titkos energiazónákat érezhetünk meg a sorok közt bóklászva itt is, ott is: gyakran mutatja fel például a szakszókincsből kiemelt kifejezések kétértelműségét. A fénymagból nyilván fény kel ki, a „felkelő és lenyugvó naphalak” pedig köztes lények, egyszerre állatok és égitestek (Naphalaknak ). Hasonló bújtatott jelentést varázsol elő a kalapból, mikor kideríti, hogy a „keresztnév” valójában a neve helyett keresztet rajzoló írástudatlan szignója, s persze akkor már a hit jele is egyben. Az Acsaibolygón ahhoz is hozzászokhatunk, hogy az idő folyamatosan szülni készül, hiszen minden óra mindenórás (Mindenórás ). És persze itt egyre megy, hogy „rózsafüzér vagy rózsabokor... mert ez is, az is ima”. Szembeötlő karaktervonása ennek a könyvnek az anekdotikusság. A versek nagy részéből hamisítatlan, briliáns Gárdonyi-, Fekete István- vagy Móra Ferencnovellákat lehetne kerekíttetni egy erre szakosodott prózistával. Tobzódunk a lélekben hatalmasra növekvő apró sztorikkal. Gondoljunk csak a szökött malac farkába csimpaszkodva hóban vonszolódó apuka cseh újhullámos filmbe illő jelenetére. Vagy az énekórán rejtegetett kiscicára, és az illegális állatka jelenlétének elleplezése végett kitörő össznépi macskanyávogásra. Avagy éppen a kútra járó vedrecske, a kandli szőtte népmesei szerelmi szálra, mely egyben családtörténetként is funkcionál. A híres-neves AÁÉ vagyis „Abonyi Állatvédők Egyesületének” (van-e, ki e nevet nem ismeri?) emléket állító sorok érzékletesen idézik ez a hamisítatlanul joviális mesélő hangnemet: „Nem nagyon védtük // az állatokat, inkább fogtuk, de
