Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Csenki Nikolett: Megszólal az alárendelt? (Borbély Szilárd: Nincstelenek)
82 elgondolás mentén képzeli el,8 amelyben a múlt örökösei, azaz a mindenkori jelen ben élők folyamatos diskurzusban állnak a múlttal, és e múlt nélküli múlt rendre megjelenik a legkülönbözőbb történeti, szociológiai, filozófiai, illetve művészetelméleti írásokban. „A lieu de mémoire-ok iránti érdeklődés [...] történelmünk ezen egyedi pillanatához kötődik. Fordulópont ez, ahol a múlttól való elszakadás tudata keveredik a fájó emlékezet érzésével, de ahol a fájdalom még fel tud annyit ébreszteni az emlékezetből, hogy az felvetette megtestesülésének problémáját. A folyamatosság érzése a helyekbe költözött át. Helyei vannak az emlékezetnek [lieux de mémoire], mivel nincs már valódi közege az emlékezetnek [ milieux de mémoire ].” 9 A múlttal való szüntelen párbeszéd a kortárs magyar irodalmat is jól körvonalazza, mivel azok gyakorta a ’89 előtti eseményekből merítik írásaik tárgyát, melyek több szempontból is jelentős hatással bírnak. Egyrészről segítenek korrigálni azt a sajátos színezettel rendelkező magyar emlékezetpolitikát, amelyek a deficites dialógusaikkal egy elferdített, hamis képet alakítanak ki az emberek tudatában.10 Másodsorban pedig a rendszerváltás előtt és után született generációknak segít abban, hogy szembenézzenek e sokat emlegetett elnyomó rendszer mindennapjaival, a közös történelemmel, mindazonáltal elengedjék az önkényuralmi évek okozta sérelmeiket, melyek generációkon keresztül öröklődnek tovább, újból és újból újrateremtve azokat.11 Fontos lehet továbbá abban is, hogy megértsék az erőszak logikáját, a társadalomban betöltött funkcióját. Sajnos Magyarországon csak megkésetten és töredékesen zajlott le a múlt traumáinak feldolgozása, a kollektív emlékezés csatornáinak megnyitása, amely – ahogy azt már fentebb megfogalmaztam – sokszor kiegészült egy megtévesztő múltmagyarázattal. Reemtsma Bizalom és erőszak a modern társadalomban című nagyszabású munkájában a társadalmi bizalom és bizalmatlanság kérdéseit, valamint az erőszak modernitásban betöltött funkcióját ▼ 8 „Pierre Nora esszéjének újdonsága, hogy alapvető különbséget tesz a megélt esemény lecsapódása (emlékezet) és az azt értelmezhetővé tévő szellemi tevékenység között (történelem). Amíg az emlékezetet, s elsősorban annak kollektív formáját egy mindig meg-megújuló képzetrendszerként gondolja el, melynek létjogosultságát az azt létrehozó, illetve emlékezetét fenntartó közösség akaratának autoritása adja, addig Nora számára a kortárs, probléma(orientált) történetírás (l’histoire-problème ) a hagyomány iránt (...) tiszteletlen diskurzust jelent mindössze.” Vö. Uo., 138. 9 Nora, i. h., 142. 10 Ilyen elferdített múltértelemezésnek tekinthető például a 2006-ig a Felvonulási téren, azóta már az Ötvenhatosok terén megtekinthető és az egykori Sztálin-szobor helyén felépült Központi ’56-os emlékmű, amely az i-ypszilon alkotócsoport műve. L. Bán Zsófia, „Az elsikkasztott narratíva: A központi 56-os emlékműről”, Műértő , 2006. október. Hozzáférés: 2021. 12. 29. http:// hvg.hu/hvgmuerto/20061006muertobanzsofi 11 „A kollektív trauma a másodlagos emlékezettel van összefüggésben: a saját tapasztalat reprezentációi társadalmi méretűvé teszik/tehetik a következő generációk számára.” Vö. Murai András, Tóth Eszter Zsófia, „Hogyan képzeljük el? A holokauszt emlékezete és a helyszín rekonstrukciója dokumentumfilmekben”, Korall 11, 41. sz. (2010): 81–96. Hozzáférés: 2021. 12. 29. http:// epa.oszk.hu/00400/00414/00032/pdf/Korall_41_081-096.pdf
