Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Csenki Nikolett: Megszólal az alárendelt? (Borbély Szilárd: Nincstelenek)
83 vizsgálja. Kitér arra is, hogy az erőszak meg nem jelenítése, csupán annak misztifikálása, vagy éppen rejtélyessé tétele a legveszedelmesebb tárgyalási mód az agresszió artikulálása kapcsán: „Az erőszakot csak akkor érthetjük meg társadalmi cselekvésként, ha egy triadikus konstrukció keretében értjük, mert az erőszak csak kommunikatív aktusként válik társadalmi cselekvéssé. Hogy a szociológia hallgat az erőszak mint társadalmi cselekvés problémájáról az része a modernség azon coping-stratégiájának, hogy az erőszakot cél-eszköz relációkban (instrumentálisként) és legfőképpen lokatív erőszakként fogja fel – ezen a felfogáson túl azonban patologizálja és misztifikálja.”12 E traumák, ahogy az a modernitás óta ismeretes, már kibeszélés által feloldhatók. Erre hívja fel a figyelmet Heller Ágnes is, aki az alapvetően freudi, pszichológiai fogalmat filozófiai gondolatmenetre építve az emberi civilizáció modern kori szakaszának a jellemzésére használ fel. Kitér arra is, hogy a trauma körülhatárolása egyúttal a kultúrába való bevonást is jelenti, melyek az emlékezések révén realizálódhatnak.13 A fentiek figyelembevételével érthetővé válik, hogy a témájukat az autoritárius korszakból merítő, de a 21. században íródott alkotások milyen fontos üzenetet és információt rejtenek magukban a hatalomgyakorlás kevésbé explicit módszereiről – melyek jogi kategóriákba nehezen beilleszthető metódusok –, melyektől elszakadni a mai napig nem tudtunk, melyeknek sokszor önkéntelenül alá is vetjük magunkat, így örökítve tovább az utókorra azokat. S hogy a Nincstelenek mennyire is betölti ezt a szerepet, érdemes felkutatni a moly.hu magyar könyves közösségi oldalon az olvasói hozzászólásokat (árulkodó már maga a mennyiség is!), amelyek elfogultságról, kapcsolódásról, a régi emlékek felidézéséről számolnak be.14 Sajnos az elmúlt évszázad magyar történelme a trauma és sérelem folytonos relációjában és cirkulációjában telt el, melyek teret engedtek az állandó retraumatizációnak. (Melyet a rendszerváltás sem tudott kiküszöbölni, noha kezdetben nagyobb reményeket fűztek hozzá. Erre a „többre várásra”, majd a csúfos kijózanodásra Borbély Szilárd pár éve nyilvánosságra hozott – Heike Flemminggel, a Nincstelenek egyik német fordítójával folytatott – magánlevelezése is utal: „Tévedés volt Magyarországon, Debrecenben maradni. Tévedés volt irodalommal foglalkozni. Az elkövetkező évek, évtizedek a romlás és a veszedelem beláthatatlan ▼ 12 Vö. Jan Philipp Reemtsma, Bizalom és erőszak a modern társadalomban (Budapest: Atlantisz Kiadó, 2017), 533. 13 „Megkísérelni a beszédet – beszélni a traumáról. A beszéd segíti az emlékezést.” Vö. Heller Ágnes, A trauma szégyene, a szégyen traumája = H. Á., Trauma (Budapest: Múlt és Jövő, 2006), 14. 14 Hozzáférés: 2021. 12. 29. https://moly.hu/ertekelesek/2538564
