Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Gerzsenyi Gabriella: Amikor kicsi voltam
14 Gerzsenyi Gabriella Amikor kicsi voltam Amikor kicsi voltam, nem éreztem kifejezett hálát azért, mert grecska volt ebédre. Nem láttam még felnőtt önmagamat, amint a magyarországi bioboltok polcai előtt állva mustrálom a kínálatot, előbb csak szemmel, majd kezeim is felfedezőútra indulnak, leveszek egy zacskót, forgatom, tapogatom, tanulmányozom hosszasan a gyártóra és az összetevőkre vonatkozó információkat, végül a zacskó enyhén zizegős puffanással a bevásárlókosaramban landol, és odahaza a tartalmából elkészül a reformkonyha egyik kedvelt fogása, a hajdina. Mama mindig azzal biztatott, ha grecskát tálalt ebédre, hogy az óvodások is azt kapják. Bántam is én, mit kapnak az óvodások, tisztességes óvodást nem is igen ismertem testközelből, iskola előtti éveimet a nagyszüleimmel és velem egykorú unokatestvéremmel, Ágival töltöttem. Igaz, ezáltal, és ezt mind a mai napig hiszem, a titkokkal és kalandokkal teli házban és kertben olyan élményekre tettem szert, amik a kozmás tejszagú óvodában aligha kerültek volna utamba. Ám ezt akkori fejemmel még fel nem mérhettem, ültem a kis konyhai asztalnál, aminek csak két oldalán lehetett teríteni, mert másik két oldalát a fal és a spór határolta, kalimpáló lábaimmal az asztal alatt heverő hatalmas szürke mosogatóvájlingot rugdostam (nem ám csak úgy, a magam gyönyörűségére – és egyúttal szegény jó Mamuka bosszantására –, de versenyt rugdostam Ágival), kedvetlenül turkáltam a tányér aljára festett, kopni erősen igyekvő mackót beborító grecskakupacot, és bizony rettenetesen tudtam magamat sajnálni, amiért nem az óvodásokkal együtt étkezem. Az óvodában, ami egyébként a házunkkal pontosan szemközt lévő pravoszláv templom tőszomszédságában helyezkedett el – sréh vis-à-vis tehát mitőlünk –, egyetlenegyszer, mintegy véletlenül jártam. Mamának akadt valami beszélnivalója Vilma nénivel, aki vagy óvónő vagy még inkább talán a konyhás néni volt, otthon hagyni éppen nem volt kire, hát bevitt magával. Izgatottan léptem át a zöldre mázolt vaskaput – ami a mi zöldre mázolt vaskapunknál valamivel alacsonyabb, de szélesebb volt, zöld színe pedig a friss nyári fű színével állt közelebbi hasonlatosságban, a méregzöld helyett –, és izgalmam csak fokozódott az épületbe lépve. Nem is léptem énszerintem, egyenesen lebegtem a föld felett, olyan érzés lett rajtam úrrá. Ha Mamuka nem fogta volna a kezem, talán feljebb is emelkedem, egészen magasra, és előfordulhat, hogy fennakadok a templom tornyán. Ott aztán társaim lehettek volna az örökké burukkoló galambok. Amikor kicsi voltam, még soha nem másztam meg szűk és poros templomtornyok lépcsőit, nem rettegtem az esetleg váratlanul rám támadó szárnyasoktól, avagy a természet rendje szerint belőlük bizonyos időközzel távozó
