Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Ruth Schweikert: Ahogy öregszünk (Tatár Sándor fordítása, részlet)
10 lat? Friederike a szomszéd fiatalasszony kacérul csinos nyári ruhájára meredt, amely voltaképpen túlontúl vékony volt erre a hűvös őszi napra – hol van a szakadás, amely a merényletet követő napokban végigfutott az egész Szövetségi Köztársaságon, s egészen a csontokig hatolva napvilágra tárta, s csak most, utólag tette láthatóvá ama mérhetetlen zsír- és húsrétegeket, amelyeket az ország és lakói a második világháború vége óta magukra halmoztak? Mennyi idős lehet ez a fiatalasszony? Harminc körülinek saccolta Friederike, olyan tizenkét évvel fiatalabbnak saját magánál, tehát 1942-ben születhetett, a háború kellős közepén, amikor a zsidókat Európában csaknem mindenütt szisztematikusan megfosztották minden vagyonuktól, üldözték és meggyilkolták őket; közöttük bizonyosan az izraeli olimpiai csapat tagjainak barátait és rokonait is, s ők mégis elutaztak Münchenbe, huszonhét évvel azután, hogy a győztes hatalmak ereje véget vetett a terrornak, hogy részt vegyenek a 20. nyári játékokon, ahol a túlélésért való egyéni küzdelmet, csakúgy, mint az államok, csoportok és nemzetek primátusért, hatalomért és befolyásért való harcát szimbolikus síkon vívják meg, csapatvívás, magasugrás, súlyemelés, váltófutás és maraton versenyszámokban; ahol a xenofóbia és a gyűlölködés, az irigység és a sikerszomj, a rombolásvágy és a nagyzási hóbort sportbecsvággyá, diadalokká, győzelmekké és vereségekké transzformálódnak, egy gigantikus, az egész világot átfogó sportünnepély keretei között, amely egyszersmind az új életre támadt Németország ünnepe is lenne – Friederike támolyogva fölállt, és ez volt az a pillanat, amikor valami elszakadt benne. Kikapcsolt az értelme, s egyben megszűnt önmaga fölött minden kontrollja, sőt minden testérzete is, amelynek hiányában emlékezés sem lehetséges; így Friederike később sem emlékezett, mit is tett pontosan; csak a fiatalasszony képe ragadt meg az emlékezetében, amint rózsaszín egybeszabott ruhájában fájdalmasan nyöszörögve fekszik a konyhapadlón; sápadt arca, finom vonalú orrával, amelyből élénkpiros vér szivárog. Még napok múltán is, amikor Anita Seiffertnek már rég kutya baja sem volt, makacsul ott kísértett vékony, már-már kamaszlányos testének képe a szürkésbarna linóleumpadlón, és Friederikében ott belül tudta valami, hogy ő maga is ugyanott hever; hogy Anita Seiffert abban a pillanatban, amikor Friederike letaszította a székről és megütötte őt, csak a saját képmása volt. Mindent megtettek, hogy az incidenst a lehető leggyorsabb kibékülés kövesse. Anita – egyszeriben tegeződésre váltottak, minden kérdezés nélkül – megkapta Friederike apjának egykori szekreterjét, természetesen ingyen, apró jóvátételi gesztus gyanánt; az orrvérzés hamarosan elállt; Anita hideg vízzel megmosta az arcát, és bocsánatot kért, amiért olyan érzéketlen és tapintatlan volt Friederikével, aki bizonyosan nem emésztette még meg anyja hirtelen halálát; a közjátékot, amelyről senki másnak nem kell tudnia, úgyszólván már el is felejtette.
