Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 3. szám - Ruth Schweikert: Ahogy öregszünk (Tatár Sándor fordítása, részlet)

11

Friederike úgy pakolta tele a két bőröndjét, hogy még épp elbírta őket, megvárta, hogy besötétedjen, és kiosont a házból. Elsétált a kétszáz méterre levő legközelebbi megállóig, beült egy kukoricasárga villamoskocsiba, és keresztülkasul utazta a várost, ahol annak idején a gyerekkorát töltötte. Valahányszor csak alkalmas helyet fedezett föl, egy rétet, egy kis parkot, egy házsort, amelynek már csak alig néhány ablakából derengett világosság, kiszállt, keresett egy szemeteskukát, és valamelyik kofferből beledobált néhány macskaeledel-konzervet. Amikor kiürültek a bőröndök, visszament utánpótlásért, újra villamosra szállt, és további konzervektől szabadult meg, amelyek így lassanként az egész városban eloszlottak. Százötvenhárom talány, amelyeket az anyjától örökölt – Sophia valószínűleg egyszerűen rendszeresen etetett valami éhes macskát a szomszédságból –, és amelyeket másnap vagy harmadnap begyűjtöttek a városi szemétszállító cég emberei; talán a fejüket csóválva a furcsa leleten, az érthetetlen pazarláson: hetvennyolc teljesen sértetlen bádogdoboz, bennük májdarabokkal, amelyek korábban közelebbről meg nem határozott állatok (alighanem tyúkok) testében szabályozták az anyagcserét, valamint hetvenöt további bádogdoboz, egyenként 54 gramm néhai tonhallal megtöltve, amely valamikor ide-oda úszkált a tengerekben a mindenkori következő zsákmányra vadászva.

Tatár Sándor fordítása