Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Ruth Schweikert: Ahogy öregszünk (Tatár Sándor fordítása, részlet)
9 kot nyomott a képernyőjére. Jó éjszakát, Hans!, kiáltotta oda neki, majd elnyúlt a kanapén Kathrin mellett, és elaludt a bekapcsolt tévé előtt; s csak éjféltájban ébredt föl és kapcsolta ki a készüléket, amikor a tesztképernyő megjelenése és egy sípolásszerű hang az adásidő végét jelezte. Ilyenkor a televízió tüstént visz szaváltozott azzá a néma, vak bútordarabbá, amelynek akkoriban a sugárzási időkön kívül mutatkozott. Augusztus 26-án, pontban 15 órakor hárman ültek Sophia tévészobájában a kanapén: Seiffert asszony, Thomas és Sophia; mindhárman makkegészségesen. Elkezdődött a közvetítés; légifelvétel az olimpiai stadionról, hatvankétezer néző, a sportolók bevonulása, táncok, zene, három és félezer müncheni kisdiák virágcsokrokkal, tényleg nagyon látványos minden, mesélte Seiffert asszony; azután következtek a köszöntők; Avery Brundage, egy öreg amerikai; még németül is beszél, annyira odavan az országunkért, folytatta – ekkor érzett Friederike először késztetést arra, hogy fölálljon, és vállon ragadja a gracilis teremtést, aki teljesen betöltötte jelenlétével a konyhát; a dezodorja penetráns szagával, amely elkeveredett az izzadságáéval, miközben a karjával gesztikulált, akárha minden az ő jussa lenne, nem csak ez a történet; a nehéz dohányfüst átjárta levegő (amely egyáltalán nem látszott zavarni a szomszédasszonyt); a penészfoltok a falakon, Sophia rozoga, ütött-kopott konyhaszékei, a kilátás az ablakból a szemközti házsorra, az égbolt a tetők felett; az ifjú nemzedék és az ő napfényes jövőjük a saját házban, odakint a zöldben. Sophiának továbbra sincs kutya baja sem, csacsogott Seiffert asszony, semmi előjel, semmi a világon, s végül aztán a hivatalos megnyitó a köztársasági elnökünkkel – Gustav Heinemann-nal!, veti közbe Friederike; pontosan, valószínűleg nem éppen Sophia esete, mellesleg az enyém se, kacagott föl a szomszédasszony; mindenesetre Sophia mondott valamit az átkapcsolásról, hogy nem kapcsolhatnának-e át egy másik csatornára, aztán kétszer nagy-nagy levegőt vett, hhh, hhhh, és már vége is volt. A szomszédasszony felsóhajtott, és újabb cigarettára gyújtva hátradőlt; amíg él, nem fogja elfelejteni: így halni meg, ilyen békében, a tévé előtt, az olimpia nyitóünnepsége alatt – és Friederike előtt hirtelen fölrémlettek a túszejtés képernyőn látott képei: az állig fölfegyverzett, maszkot viselő férfiak, akik szeptember 5-én kora reggel, tizennégy órával Sophia Hauser temetése után, akadálytalanul behatoltak az izraeli sportolók szállására, és rátörtek tizenegy emberre, akiket később az utolsó szálig megöltek. Kettejüket már a túszejtéskor, a többi kilencet a tragikusan balul elsült kiszabadítási kísérlet során a fürstenfeldbrucki repülőtéren. A merénylet és az anyja váratlan, békés halála között természetesen semmiféle összefüggés nem volt, e tekintetben teljesen rendjén való volt, hogy a szomszédasszony perfektre csiszolt elbeszélésén augusztus 26. óta alig esett egyetlen szó változtatás is; de miért rántódott vajon az ő, Friederike fejében úgy egymás mellé a két esemény, mintha mégis lenne köztük valami kapcso-
