Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 3. szám - Ruth Schweikert: Ahogy öregszünk (Tatár Sándor fordítása, részlet)
8 a bútorok közül pedig egyébként is csak a nagy diófa fehérneműs szekrényt akarta magával vinni, amelyikben gyerekként olyan sokszor elbújt, amikor enni hívta az anyja, és, mint rendesen, már megint krumpli volt. Thomas, a nyolcéves fiunk, folytatta rendületlenül a szomszédasszony, mindenképp meg akarta nézni az olimpia megnyitóünnepségét a ZDF csatornán; egyenesben közvetítették a vadonatúj müncheni olimpiai stadionból. Az istenért, ne, gondolta Friederike; pontosan négyszer hallotta már a történetet, és mind a négyszer gyakorlatilag szóról szóra ugyanúgy: egyszer telefonon; Seiffert asszony azonnal fölhívta őt augusztus 26-án; másodszor a következő nap, amikor megérkezett Stuttgartba, hogy utoljára lássa az anyját, és elintézze az elintézendőket; harmadszor a temetés előestéjén, s negyedszer magán a temetés napján, szeptember 4-én, a halotti toron, amikor a szomszédasszony az egész asztalt lekötötte az elbeszélésével, mintha újra meg újra be kellett volna bizonyítania saját magának, hogy minden pontosan úgy történt (és ő mindent a lehető legjobban csinált). Jó húszan követték a meghívást: a szomszédok a házból, két volt kolléganő a vasaldából; a rokonság mindössze Friederikéből és családjából meg az elhunytnak egy bátyjából állt. Na igen, és akkor, pont péntek este, bekrepált a tévénk. Ilyen gyorsan lehetetlen volt pótolni, és a férjem is szolgálati úton volt még. Szegény gyerek bőgött és hisztizett, és én akkor megkérdeztem Sophiát, hiszen ugyanazon az emeleten lakunk – építkezünk, ezt már meséltem; jövő nyáron beköltözünk a saját házunkba, odakint, a zöldben –, Sophia meg egyenesen örült; persze, gyertek csak át nyugodtan. Mióta színes tévéje lett, az anyját mintha kicserélték volna. Kathrin még júliusban volt a nagyanyjánál; Friederike vonattal vitte oda, egy hét múlva pedig érte ment – az anyja mindkét alkalommal csinos, új ruhában, lágy hullámokba dauerolt, kékesre hamvasított frizurával fogadta. A férje korai halála óta eltelt három évtizedben Sophia Hauser alig-alig törődött a külsejével, és előre elhárított minden támadást, amelyet egyik vagy másik férfiismerőse az özvegysége ellen tervezhetett volna. Isten az ő kifürkészhetetlen bölcsességében úgy látta jónak, hogy magához szólítsa az ő Alfonsát, ezzel tehát életének ez a szakasza lezárult. Újabban azonban gondosan kicsinosította magát, mielőtt délutánonként odaült a tévékészülék elé, hogy egyik adást nézze a másik után: a híradót, az esti mesét, sorozatokat és játékfilmeket – kardigánok és pulóverek helyett már csak méteres sálakat kötött, mert azokra alig kellett odafigyelni, viszont mégis foglalkoztatta a kezét. Pontban fél hétkor megette a már délben elkészített szendvicseit, utána kivasalta az új ruháit, szintén a nappaliban, amelyet már át is keresztelt tévészobának. Egyik este pedig Kathrin hallotta, amint a nagyanyja a nevén szólítja a televíziót; Hans, mondta Sophia, és úgy beszélt a készülékkel, mintha ember lenne; odakiáltott neki ezt-azt, mielőtt nehézkesen föltápászkodott, odatérdelt elé, átölelte megereszkedett húsú karjaival, és csó-