Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 3. szám - Ruth Schweikert: Ahogy öregszünk (Tatár Sándor fordítása, részlet)

6

Ruth Schweikert1

Ahogyan öregszünk

(részlet)

Legdrágább Riekém!, írta Friederike apja 1940. június 25-én kelt utolsó levelében a colmari hadikórházból; folyton magamnál hordom a szívemnek oly kedves képedet, éjjel-nappal, és erősen gondolok Rád! Az én okos kislányom nem fog semmi csacsiságot csinálni, és szépen ágyban marad, hogy hamar elmúljon a csúf tüdőgyulladás, és újra teljesen egészséges légy! És ha Te is erősen gondolsz rám, a papádra, aki annyira szeret Téged, mint senki és semmi mást a világon, akkor én is hamarosan helyrejövök. Megígéred nekem? Nagyon erősen gondolunk egymásra, én Rád, Te énrám; ehhez tartjuk magunkat. Hiszen Te sem akarod, hogy le kelljen vágniuk a lábamat, vagy valami még rosszabb történjen! Tudom, hogy mindketten meg tudjuk csinálni, csak akarnunk kell, és bátran el kell viselnünk a fájdalmakat! Alighanem beletelik némi időbe, míg újra írni tudok majd Neked. Itt sok minden bizonytalan, lehet, hogy hamarosan újra szolgálatba kell állnom; most mindenkire szükség van! Imádkozom Istenhez, és csókolom azt az okos homlokodat. Örökké a szívemben őrizlek, Kicsim, Apád.

A kis Rieke hetekig feküdt köhögve és lázasan, apja lassacskán már nem is olvasható levelével a párnája alatt – de mennyire, hogy gondolt az apjára! Bárcsak láthatta volna őt az apja, de bizonyosan így is érezte, ahogyan ő is érezte az apja jelenlétét, miközben az arcképére tapasztotta a tekintetét – az ágyától jobbra álló komódon volt az apja fényképe, vékony, aranyozott fakeretben. A magas, sima homlok, a szelíd szemek, az éles kontúrú, vékony száj; épp így fog az apja egy napon odalépni elé, és így fogja a karjaiba zárni; legdrágább Riekém, hogy megnőttél, és milyen csinos loknikba van csavarodva a hajad, szinte meg se ismertelek! Friederike augusztus elején tudott először fölkelni, és szeptember végén, amikor újra járhatott iskolába – az apja pedig még mindig nem válaszolt egyetlen levelére sem –, mondta meg neki az anyja, hogy a papája az égben van; már akkor is a mennyországban volt, amikor Rieke megkapta az utolsó levelét, amelyet nem is ő írt, hanem egy ápolónő, mert az apjának már a tollat tartani sem volt ereje.

▼

1 Ruth Schweikert (*1965, Lörrach/Svájc) svájci írónő; több díjjal is (pl. az Ingeborg Bachmann-díj Bertelsmann ösztöndíja, a Svájci Irodalmi Díj) elismerték munkásságát. Az itt közölt részlet Wie wir älter werden

című regényéből (S. Fischer Verlag, 2015) való.