Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 2. szám - Dancsó Andrea: Pokolbejárat és pokolkijárat (Maurits Ferenc: Berlini versek)
113 métdarabkákon manifesztálódnak. Losoncz Alpár erről azt írja, hogy „magukban a triviális dolgokban, mindennapi arcokban kell tetten érni a fantazmagórikus vonatkozások tobzódását”. Ez az attitűd egyáltalán nem új vonása Maurits (képző)művészetének, hiszen már a Balkáni mappában, a Párizsi napló-sorozatban is hasonló apró fecniket kollázsol az alkotásaiba, azonban az utóbbi munkáiban különös hangsúlyt kapnak a különböző anyagok, mint a csipke vagy a tüll, sőt a gyöngyök. Végtelenül izgalmas textúrákat alakít ki ezekből az anyagokból, melyek részletgazdagsága és dinamikája szinte reprodukálhatatlan a kétdimenziós síkban. Egyik ilyen képe a Berlini versekben az Ady-portré , melyet több réteg fekete tüll fed. Maurits költészetét és művészetét végigkíséri az angyal motívuma, melyet több ízben kötetcímbe is emel. Nemrégiben a Híd ban és a Tiszatáj ban publikálta Csipkeangyal-sorozatát. Verseiben és képein is mindig ott van a felfelé figyelés, az ég, a kék azúr, maga a tündéri fény. Külön műfajt is teremtett a fényversekkel. A mélységgel szemben mindig ott van a magasság vágya. Talán a korai űrhajós portrék is ezt szimbolizálják, amit most az angyalok. Amíg az űrhajós meghódítaná az eget, az angyalok aláhullanak. Alakjai megnyugvást sehol sem találnak, folyamatosan két pólus között ingáznak. Maurits művészete szinte soha nem önmagában áll, hanem dialógusban van egy másik alkotóval, legtöbbször irodalmi művel, ahogyan például Danilo Kiš vagy Franz Kafka esetében, ugyanakkor van egy In memoriam-sorozata is, és fontos kiemelni, hogy néhány pályatársával, például Böndör Pállal igen szoros barátságban volt. Verseiben is sokszor megemlékezik a már elhunyt pályatársakról. A Berlini verseket például Bányai Jánosnak ajánlja, aki rendkívüli ismerője és követője volt munkásságának. Arra is Bányai hívta fel a figyelmet egy szövegében, hogy a könyvillusztrációi alkalmával a képi anyag önértékű, egyenértékű, semmiképp sincs alárendelve az illusztrált szövegnek, és hogy Maurits tulajdonképp nem a szó szoros értelmében illusztrál, hanem újraírja az adott irodalmi művet a képzőművészet nyelvén. Az, hogy ennyi irodalmárral szoros baráti és szellemi kapcsolatba került, igazolja azt a gondolatot, amit Losoncz Alpár ír a Symposion kapcsán, misze rint Maurits generációkon átívelve volt jelen a Symposion ban. A Piros Frankenstein Aragontól vett mottóját pedig nyugodtan kiterjeszthetnénk az összes kötetére: „Írni és festeni: mindkettőt ugyanaz a szó jelölte a régi Egyiptomban.” Maurits hosszabb ideje ragaszkodik az egyszavas sorokból álló versnyelvhez. A képektől burjánzó, de nem szóképeket használó, mégis szikár, salaktól mentes verssorok fokozatosan rövidültek, amíg el nem jutottunk a jellemzően egyszavas sorokig. Mintha az évek során folyamatosan csiszolódna, és a leglényegesebb dolgokra redukálódna a versnyelv. Mi marad? Vibráló színek, fény, barátok, mesterek. (Forum, 2020)
