Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 2. szám - Papp-Zakor Ilka: Károly és Kariha
23 megpróbált például fordítva – mármint a lesiklós részén – fölmászni a csúszdára, és kavicsot töltött a libikóka vascsöveibe. Juliska viszont bújós volt, és Magdikát állítólag különösen szerette. Amíg a kicsit babusgatta, Magdika érdeklődve hallgatta barátnője monológjait. A barátnő veje ékszerészetben dolgozott, így kedvenc beszédtémája a különféle borostyánok voltak. (Tudott róluk, úgy rémlett, szinte mindent.) Ezen a napon, amikor találkoztak, a borostyánsárga retiküljével próbálta meg Károlyt odább hessenteni, de mindhiába. A madár felfújta magát, és dühös, vartyogásszerű hangot hallatott. – Mért nem mondod neki, hogy tyu-tyu-tyu? – érdeklődött az unokáit féltő, döbbent nagymama. Juliska aznap alig törődött Magdikával, minden figyelmét Károly kötötte le. Kotyogott neki, a tenyeréből itatta – az ujjai közül a víz Magdi két nagy mellére csöpögött –, a pad támlájára ágaskodott, hogy a kakas hátát borító puha pihékbe fújjon. (Mert szegénynek melege van!) Károly még azt is hagyta, hogy a fejét meg a szárnyát simogassa. Juliska a végén már egészen hozzábújt, hiába mondta Magdika, hogy vigyázzon a szemecskéjére, mert végtelenül sunyi madárral van dolga. A madár sunyiságához természetesen hozzátartozott, hogy Juliska rokonszenvét békésen tűrte. Amikor a kislány a hátát kezdte vakargatni, Magdi fejére tottyant, és elpilledt. – Most próbáld meg szép ügyesen levenni – szorgalmazta a barátné, de amikor Magdi csüggedten fölnyúlt, megint kapott az ujjaira. Akkor nem bírta tovább, és pityeregni kezdett. – Ugyan, ugyan – mondta a volt osztálytársnő, miközben zsebkendővel törölgette a szeme alól a könnyes szemfestéket. – Ugyan, ugyan – mondta Juliska, ujjacskáit a fekete tollak közé fúrva. A kakas – nagyszerű taktikai érzékkel – hallgatott, mint a sír. Útban hazafelé (miután megbizonyosodott róla, hogy az elkent szemfestéket sikerült teljesen letakarítani) Magdika becsöngetett az alsó szomszédhoz. – Hát itt voltál, te csibész! – nyitott ajtót a pirospozsgás, derűs öregúr. – Megmutassam, hogy kell levenni? – Ha lesz szíves – bólintott némi éllel Magdika. A szomszéd a háta mögé került. – Tyu-tyu-tyu – mondta, és Károlyt egy kicsit Magdi fejéhez nyomta. A következő pillanatban Magdi szabad volt. – Ennyi az egész – mosolygott az öreg, kezében a mozgásképtelen, megilletődve pislogó, rémültében picit reszkető kakassal. Magdikát elöntötte az őszinte csodálat és a hála valami rég nem tapasztalt elegye. – Még a nagyapámé volt – tartotta az alsó szomszéd Magdi orra alá a madarát. – Látja? Halhatatlan. Mellette ült, amíg az öreg a verseit írta. Kettőt tud is kívülről. Ha majd egy kicsit megszokják egymást, talán elszavalja magának őket. – A nagyapja költő volt?
