Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 2. szám - Papp-Zakor Ilka: Károly és Kariha
24 – Hiányság József – bólintott a szomszéd. – Ha olvasni nem is olvasta, a nevével már biztosan találkozott. – Aztán kacsintott, búcsút intett Károllyal, és berúgta maga mögött az ajtót. Másnap hajnalban Magdika megint arra ébredt, hogy a kakas a fejére telepszik. Lelépcsőzött Hiányság József jókedélyű unokájához, többször egymás után becsöngetett, és miután nem kapott választ, hazacammogott. Átfésülte a lakást, hátha rájön, milyen úton jutott fel hozzá a madár (kezdetben a fürdőszobai szellőztetőablakra gyanakodott, de az csukva volt), aztán, amikor nem jutott semmire, főzött egy kávét, és ráérősen elnyammogott egy párizsis szendvicset. Egy másik szelet kenyeret felaprított Károlynak, aznap pedig már megitatni sem felejtette el. Útban a postára Magdi bekopogott az alsó szomszédhoz, majd, amikor nem kapott választ, hirtelen sugallat hatására megpróbálta, ahogy tőle látta, hátulról, a szárnyától megragadni a madarat. Úgy gondolta, egyszerűen ott hagyja a lábtörlőn – de hát persze ez nem sikerült. Az éjszaka folyamán elromlott az idő, zuhogott az eső reggel is, és olyan sötét volt, mint a halál, Magdi pedig papírfehér esernyőt tartott mindkettejük fölé, és szedte a lábát, ahogy csak bírta. – Hát itt volnánk – mondta köszönés gyanánt, és bevette magát a postaboltba. Kihasználta, hogy a pult alól nem látszik ki a lába, és lerúgta átázott vászoncipőjét. Ha rajta múlt volna, még a fűtést is bekapcsolja. Munka közben tornáztatta a lábujjait. Délben elköltötték a maradék rizses húst, és egy-egy kocka csokoládét. A postahivatal pangott, Magdi a pult alatt a telefonján tetriszezett. Műszak végén Kriszti bekísérte hozzá a férjét. – Hiányság Károly – mutatta be neki a madarat. – Ritka tetves idő van – mondta Kriszti férje együttérzőn Magdinak. Károly haptákba vágta magát. – Add vissza, add vissza a szabadságomat – kurjantotta, amire Kriszti fölöttébb büszkének tűnt. – A gyémánt százforintost is el tudja mondani – mosolygott Magdika. A fél évből két napot már sikerült együtt átvészelniük. A postán megszáradt, útban hazafelé azonban újra átázott a cipője, és szortyogott, főleg a lépcsőn felfelé. Talán ez volt a hirtelen fellelt bátorság forrása, amivel, mikor végre ajtót nyitott (minden jel szerint éppen délutáni álmából verték fel), Magdika a szomszédnak szegezte a kérdést: – Mondja, nem tudná megoldani, hogy ne szökjön el éjszakánként magától? A híres költő unokája ásított, aztán megtörölte a szemét. – Hát nemcsak, hogy nem tudom, igazából még csak nem is akarom – mondta álomittas, kellemes baritonján. – Mivel erre van betanítva.
