Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 2. szám - Szil Ágnes: Szépen haladunk
9 Egy iskolában voltak, a hátsó traktusban, jó messze minden értékestől és a diáklányoktól, de azért nem eléggé, mint utóbb kiderült, mindkét vonatkozásban, például a szemetesben talált kétdekás üvegekből meg a három terhes tizenhat évestől, hónapokkal később, ők jók lesznek majd öt év múlva egy következő tanfolyamra. A teremben a felső díszléchez rögzítve költőportrék néztek le rájuk, kakukktojásnak Bem apó, őt nem is ismerték fel először, aztán a jó szeműek kisilabizálták a nevet. Valaki meg is kérdezte doktor Pákász Róbertet, ki volt az az apó, de az épp egy mondat közepén tartott, és ingerülten annyit mondott, hogy ez most nem ide tartozik. Negyven százalék az elmélet, mondta aztán az oktató, hatvan a gyakorlat, nézett fel idegesen a nyitott ablak mellől, az azt jelenti, hagyott egy kis időt, hátha valaki beleszól, kisegíti, hogy tízből négy órát itt, hatot meg odakint, de ezúttal senki nem szólt bele, Bem apónál felborzolták a tollukat. Nem szemétválogató, mondta doktor Pákász Róbert, amikor szünetről visszajöttek, és odatette a barna műanyag poharat a tanári asztal sarkára, ahol addig az egyik résztvevő feneke volt. Maguk fogják biztosítani a munkavégzéshez szükséges személyi és tárgyi meg üzemeltetési feltételeket, minősíttetni a beérkező hulladékokat EWC-kód alapján. (Mi az az evécékód? visított fel egy vaskos asszonyhang hátul, várta a röhögést, hát tudod, vécé, mire valaki azt mondta, hogy nem mindegy neked? Hát most voltál kint, nem? Dugjad vissza a fülhallgatódat, majom!) Maguk fogják ellenőrizni a hulladékok kezelésének folyamatát, mit lehet feldolgozni vagy tárolni a telepen, értékesítik a hasznosítható anyagokat (de értékesítjük ám, arra ne legyen gondja), kapcsolatot tartanak a partnerekkel (újabb visítás), elvégzik majd az adminisztrációs munkákat meg a rekultivációt. (Kurvát mondott, szerinted is?) Aztán amint kitört a tavasz, rájöttek az illetékesek, valahol odafent, hogy fölösleges elmélettel terhelni a hallgatókat, így csak zöld overallba öltözve találkoztak, Csöki és Annamari, akikről már majdnem megfeledkeztünk itt, a nagy mesélésben, orr-száj maszkban a gyakorlaton, amint a szeméthegyeken matattak, mint két idegen világba delegált űrutazó. Hegyes botjaikkal ide-oda pöckölték a hulladékot, a bot tompa végével pedig döfködték a nagyra nőtt süldőket, amelyeket a szomszéd sose zárt be megfelelően, valahogy kiszöktek mindig, persze mindenki tudta, hogy valójában ott, a szeméttelepen nőttek meg százhúsz kilósra, néha kilógott egy-egy nejlonszatyor maradéka a szájukból vagy a végbelükből, függően az emésztés éppen aktuális szakaszától. A belváros közepén nyitott telepet aztán bezárták, puszta helye mellett bölcsőde létesült, aztán a disznókat is elrekesztették, hiába mondták reménykedve a kicsik a drótkerítésnél, hogy kucu, kucu. Aztán bezárták a szomszédot is, amikor a mangalicák mégis átrágták magukat a már ismerősnek mondható akadályon, s mire odatrappoltak a gondozónők, már sarokba szorítottak két gyereket. Hát ilyen a mangalica, kérem,
