Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 2. szám - Szil Ágnes: Szépen haladunk
8 Szil Ágnes Szépen haladunk Ugyanarra a szemétválogató tanfolyamra jártak, Csöki meg Annamari, mert tanfolyam kellett már ehhez is. Azt ígérték nekik, hogy mindig lesz munkájuk, ami később igaznak is bizonyult. A férfi, aki beszélt előttük, az első napon elmondta azt is, hogy ez nem szemétválogatás, hanem hulladéktelep-kezelői OKJ-s tanfolyam, megmondta a számát is: 33 853 01 0000 00 00, de ez olyan unalmasnak bizonyult, hogy a második sortól hátrafelé a többiek innentől kezdve nem figyeltek. Illetve csak addig, amíg Okos, egy testes negyvenes, akit mindannyian a vezérüknek tekintettek, megkérdezte, hogy megkapják-e az önkormányzattól azt a harmincezret, havonta, amit ígértek, abban kevesebb a nulla, jobban meg tudják jegyezni, és a férfi ott, elöl jól láthatóan bólogatott. Okos ügyesen kérdezett, megfelelően tudta használni a hangerejét és a telefont meg a többes szám első személyt, bár ő ez utóbbinak nem feltétlenül volt tudatában. Nyolcszáz óra, mondta az oktató jelentőségteljesen, az húsz hét, az öt hónap, az azt jelenti, fordította le, hogy márciusban akár vizsgázhatnak is, onnantól pedig az övék az egész hosszú boldog nyár meg az élet, a munka világa, nyugdíjas korukig. Összesen százötvenezer, súgták hátra az elöl ülők. Annamari olyan volt, mint egy cső, a vállától a csípőjéig széle-hossza egy, a szeme állandóan járt ide-oda. Épp csak tizennyolc volt, köztük a legfiatalabb, de a szemöldökét már elintézte régen, ezért ceruzával rajzolta meg a tökéletes ívet. Mindig hátul ült, soha nem válaszolt senkinek, így aztán nem is lehetett tudni, hogyan ismerkedtek meg Csökivel. A harmadik héttől már egymás mellett ültek, Csöki hátra került, helyet cserélt egy asszonnyal, aki folyton szotyolát evett, a héjat meg ügyes mozdulatokkal beleszórta a padba. Csöki világéletében udvarias volt, látszott a fején is, ott ült rajta egy bávatag mosoly, rendszerint összehúzta magát, nem akart sok helyet foglalni a világból. Mindig neki magyaráztak a tanárok is, már általánosban; a beszélőt, doktor Pákász Róbertet nézte most is meredten, a beszélő zöld pulóverét, a fölötte kikandikáló ingnyakat, a gyöngyöző homlokot, az embert, ahogy próbált itt helyet csinálni magának meg a számainak. Mindent ki is vetített, ezért volt, hogy szünetekben kiküldött mindenkit, állítgatta a gépet, percek kellettek, amíg kikászálódtak, az ablakon meg rács volt, masszív, leellenőrizték a jövő szépreményű szemétválogatói. A november végi napon beszorult a levegő a terembe, a konvektor ontotta a meleget, az emberek szaga egyetlen nagy, masszív odorrá állt össze, amely a nap végére mindannyiójukat betakarta. Gyöngyvirágszappan, mezítlábas dohány, kimért parfüm, arcvíz, a Párizs fénye kocsma évtizedes kipárolgása.
