Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 10. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból II.)
107 és a szakrális néprajz kutatásában Magyarországon a legjobbak egyike. Munkája miatt fordult meg az osztályon, Aurél bácsi rám bízta, hogy segítsek neki. Sok másolatot csináltam számára, lényegében „suba alatt”, egyik, készülő könyvének anyagát, instrukciói szerint, én szedtem össze, másoltam le, közben erről-arról beszélgettünk. Ígérte, a könyvből majd ad egy dedikált példányt (ez elmaradt, mert a megjelenést Sándor bácsi már nem élte meg), de egy különlenyomatát csakugyan dedikálva őrizhetem. Nem felejtem el neki, hogy saját gyűjtéséből nekem adta azokat a leveleket, amelyeket alsóvárosi parasztok írtak haza katonakorukban – ezek a paraszti írásbeliség történetének fontos dokumentumai. Életkörülményeire jellemző, hogy kérte, bizonyos folyóiratok (például a Népünk és Nyelvünk) duplumaiból adjunk neki – mert ő a saját sorozatát kénytelen volt eladni. Szívélyes kapcsolatunk haláláig megmaradt. Ő mondta rólam, hogy Szegeden nem „gyütt-ment” vagyok, hanem „gyütt-maradt”. (Ez, részéről, egyféle szegediségbe való befogadást jelentett.) S mivel publikálgattam, lassan nem szegedi szakmai ismeretségeim is alakulgattak. Egy párat érdemes itt is megemlítenem, mert valamilyen szempontból fontosak lettek. Az egyik ilyen ismeretség, amely idővel barátsággá erősödött, Agárdi Péterrel alakult ki. Akkoriban, ha jól emlékszem, még az akadémiai Irodalomtudományi Intézetben dolgozott, de politikai érdeklődése már akkor sem számított titoknak, egy idő után pedig különböző kultúrpolitikai szerepeket is vállalt. (Egy ideig a pártközpontban dolgozott, munkatársként, utóbb már alosztályvezetőként, majd a Magyar Rádió alelnöke lett – a rendszerváltás e posztján érte.) Péter az Irodalomtörténetben megjelent Révai-tanulmányomra figyelt föl, levélben keresett meg, majd olykor személyesen is találkoztunk. Egyszer, emlékszem, még a pártközpontban is fölkerestem, de lehet, hogy ez a találkozás már ’80 után volt. Ez a kapcsolat önmagában is érdekes, már létrejötte sem evidens, mindkettőnk esetében magyarázatra szorul, hogyan alakulhatott ki. Én, Ilia köréhez tartozva, inkább a rendszer apologetái és ellenzői közötti „szürke sávba” helyezkedtem el, Péter pedig lényegében a hivatalos kultúrpolitikához tartozott. De voltak nagyon lényeges összekapcsoló mozzanatok. Mindenekelőtt, bárki bárhogy magyarázza is e kort, mindketten a tágan értelmezett baloldaliság körében mozogtunk, ha ennek a széles körnek esetleg a másik oldalán is. Ez egyszerre jelentett távolságot, de összetartozást is. Emellett szakmai érdeklődésünkben is komoly átfedések mutatkoztak, s ez egyáltalán nem szűkíthető le pusztán Révaira, az érintkezés és átfedés ennél lényegesen szélesebb körű. (Voltaképpen kiterjed a legtágabban vett magyar progresszió történetére, sőt talán még azon is túl.) Mindez azonban önmagában még kevés lett volna, ha ezekhez a momentumokhoz nem társult volna egy – azt hiszem – kölcsönös kvalitástisztelet és rokonszenv, amely a különbözőségeket áthidalta. Természetesen volt mit áthidalni, szociokulturális jellemzőink távolsága számottevő, s alkatilag is különböztünk. De a másik iránti respektus mindkettőnk-
