Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 10. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból II.)

108

nél megvolt, s kezdetét vehette egy hosszú (s azt hiszem, kölcsönösen termékeny) összecsiszolódási folyamat.

A másik, ugyancsak ezekben az években kialakuló, s idővel barátsággá erősödő kapcsolat, a Tasi Jóskával alakuló, egészen más jellegű volt. Már nem is emlékszem pontosan, hogy hogyan jöttem össze vele (talán ő keresett meg levélben), de tény, egymásra találtunk. Jóska több mint tíz évvel idősebb volt, mint én, már akkor is a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgozott, számomra elsősorban József Attilakutatóként lett érdekes, de érdeklődése nem ragadt le még e nagy témájánál sem – egy igazi nyomozó filológust ismertem meg benne. Ha Agárdi preferenciáim egyik végletét jelentette, Jóska, azt hiszem, a másikat. Jóindulatú, sok szempontból naiv lélek volt, a politika vagy az elmélet terén, ha érintette is, idegenül mozgott, de az eseménytörténeti filológiában az egyik legjobb, akit ismerhettem. Szorgalma, ötletessége, ténytisztelete elsőrendű filológussá tette, s az ő rekonstrukcióiból sokat, jóval többet lehetett tanulni, mint nagynevű és jól dekorált, de saját elméleti konstrukcióikba belemerevülő, féláltalánosságokban mozgó kollégáinktól. Segítségére mindig számíthattam, ha kellett egy-egy adat, szöveg stb., s az az ő illetékességi körébe tartozott, kéréseimet mindig teljesítette. Szakmai szerencséim egyike, hogy barátom lett – emberi esendőségei, ismétlődő válságai (majd utóbb ebből adódó alkoholfüggősége), amely nehézzé tette életét, nem hatálytalanította erényeit. Paradox, de tény, bár ő volt az idősebb, utóbb már én próbáltam tartani benne a lelket. De ekkor még „csak” egy új s termékenynek ígérkező szakmai kapcsolatként jelent meg életemben.

Agárdihoz és Tasihoz képest súlytalan epizód maradt, s időben csak egy-két évre terjedt, de már csak nosztalgiából sem hallgathatom el egy debreceni ismeretségemet. Szabó Sándor Géza könyvtáros volt, soha nem találkoztunk, csak leveleztünk, de valamiért fölfigyelt rám, s első levélkiadásaimról ismertetéseket írt. Irodalom- és tudománytisztelete, egész ethosza alkalmi levelezésünkből is „átjött”. Nem ismerhettem meg igazán, öngyilkos lett, nagyon fiatalon, nevét ma senki nem emlegeti, én jó szívvel gondolok rá.

Könyvtári és könyvtáron kívüli ismeretségeim persze részben már annak is szóltak, hogy „tehetséges fiatalnak” számítottam, aki írásokkal is jelentkezett már, s így érdeklődése egy-egy eleme „kívülről” is érzékelhető volt. Ami látszott, az persze még részben az útkeresés jegyeit mutatta, esetleg azt, hogy elaprózom magam, valójában érdeklődésem több iránya már megmutatkozott. Utólag visszatekintve is lényeges, hogy már 1974-ben jelentkeztem írással a Magyar Könyvszemlében, s e könyv- és sajtótörténeti folyóiratnak megszakításokkal ugyan, de máig dolgozom. Ez a profil mindenképpen valami alapvető érdeklődési irányt jelzett. Az is érdekes és jellemző, hogy 1975-től néhány évig rendszeresen írtam a Könyvtáros című lapba is, könyvtáros életrajzokat, ismertetéseket, majd interjúkat is. Ez a szereplés persze annak is függvénye volt, hogy könyvtárosként jelen akartam lenni a „szakmai” köz-