Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Nyerges Gábor Ádám: „A halállal szembenézve a Költő rálát saját sorsára” (Példák a kultuszképzés jeleire és eljárásaira Orbán Ottó posztumusz recepciójában)
102 Természetesen, mindezen megjegyzéseket-kiegészítéseket megtéve, magam sem kívánok a spekuláció értelmezői csapdájába esni, például azt vélelmezve, hogy Orbán Ottó bizonyára nem a Vári György által vélelmezett módon folytatta volna költői pályáját 2002 után. A fentiekben pusztán arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy Orbán Ottó utolsóként megírt versei zömében valóban a korábbi versesköteteire jellemzőnél komorabb, keserűbb, emelkedettebb, és nemegyszer tragikus hangnemet ütött meg, e minőség azonban e versek csoportja körében is csak dominánssá, nem pedig kizárólagossá vált, s a hátramaradt, mindösszesen 22 versből (melyek közül 15 egyazon cikluskompozíció része) nemcsak nem érdemes, de nem is lehetséges olyan messzemenő következtetéseket levonni, melyek alapján „félfordulatnak” nevezhetnénk a pálya ezen hirtelen, befejezetlenül lezárult szakaszát. A véglegesség, lezártság perspektívájából szemlélve módosuló értelmezésre ugyancsak példaként hozható Báthori Csaba szintén 2003-as folyóiratkritikájának egyik, ezen „olvasatmódosulást” transzparenssé tevő mondata: „A kötet – formai szempontból – abba a lenyűgöző erejű záradékkötet-műfajba tartozik, amely klasszikus költőink végső mondandóit a mosolygóan szabálytalan verstani, mégis tökéletesen hatékony költői forma keretében őrizte meg. Azok a laza formai megoldások, amelyeket egy éretlenebb költői stádiumban ügyetlenségnek, sallangnak vagy szabadosságnak bélyegeznénk, ezekben a nagy zárszavakban – meghökkentő módon – a teljesség, mélység és véglegesség garanciáiként jelennek meg.”18 Reményi József Tamás Orbán halála után nem egészen egy hónappal megjelent könyvkritikájában – még az Ostromgyűrűben kötetről szólva – szintén nem bizonyul képesnek (vagy törekszik) arra, hogy retorikáját, illetve érvelését teljes mértékig függetlenítse a megrázó életrajzi ténytől. Miközben ezen attitűd személyes vonatkozásai teljességgel érthetők és indokoltak, a tény, hogy a mű kritikai megítélésébe-értékelésébe is beleíródik Orbán művészetének az alkotó halála felől való olvasata, a fenti példákhoz hasonlóan problematikussá teszi Reményi azon megállapítását, miszerint „[A]z, amit a kortárs olvasó Orbán Ottó lírájaként tart számon, vagyis a kilencvenes évek derekának kimagasló, összegző teljesítménye, most az utolsóvá lett kötetben még egy jelentős fordulatra képes”.19 S kiváltképp e meggyőződés indoklását, úgy is mint: „Aki arra kényszerül, hogy utolsó ítéleteit fogalmazza, magát is menthetetlenül az utolsó ítélet hatálya alá vonva mitologikus erőkkel, sorsistenek szerepével maskarázik.”20 Ezen interpretációkba visszaíródó, a kultikus szemlélet felé tolódó, illetve annak elemeit a pátosz, a megrendültség személyes érzelmeivel és a szakmai meg▼ 18 Uő, i.m., 921. (kiemelés tőlem – Ny. G. Á.). 19 Reményi József Tamás, A kés alól. Orbán Ottó: Ostromgyűrűben = Lator László (vál., szerk., öá.), Orbán Ottó. Ostromgyűrűben , Nap Kiadó, Budapest, 2003, 315. 20 Uő, i.m., 316. (kiemelés tőlem – Ny. G. Á.).
