Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Nyerges Gábor Ádám: „A halállal szembenézve a Költő rálát saját sorsára” (Példák a kultuszképzés jeleire és eljárásaira Orbán Ottó posztumusz recepciójában)
96 ki nem hevert csapásról van szó, s nem a halálról mint tárgyról, a költemények halál-gondolatáról, netán -»motívumáról«.)”1 Kiemelt példám, mely által szemléltetni kívánom e „nekrológszerű” attitűd esetleges torzító hatásait a szövegek olvasásában, megítélésében, Vári György 2003-ban, tehát az Orbán Ottó halála utáni évben megjelent, Az éjnek rémjáró szaka kötetről írt folyóiratkritikájának2 egyik szakasza. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Vári összegző (mert hogy immáron megjelent, olvasható végpontja felől egyszersmind az egész Orbán-életmű kontextusára is vonatkoztató) igénnyel megírt kritikája, meggyőződésem szerint, az Orbán Ottó életművét vizsgáló-összegzőelhelyező szövegek között fontos szerepet tölt be, számos lényeglátó, releváns megállapítást is felsorakoztatva. Úgy gondolom, ez a Jelenkor ban megjelent cikk, kontextusa, megjelenésének ideje (a posztumusz Orbán-recepciót kitevő legelső tudományos igényű szövegek egyikeként) és alapossága okán is aktívan volt képes alakítani-befolyásolni az életmű egészével és annak értékelésével kapcsolatban alakuló tudományos konszenzust, így a recenzió alább idézett (a pálya legutolsó fázisát, annak lezárulását minősítő-leíró) szakaszának kijelentéseire ezért is tekintek figyelemre érdemes és befolyással bíró állításokként, s ezért foglalkozom velük részletesen, kiemelten az alábbiakban. Vári egyik teoretikus fejtegetése ugyanis, úgy vélem, önmagán túlmutató problémát érint, méghozzá olyan kérdésben, mely igencsak lényeges eleme a posztumusz Orbán-recepciónak. Úgy gondolom, hogy a szerző halála óta (és, sok esetben, felől) szemlélő, visszapillantó-összegző áttekintések során sok esetben hasonló folyamat lejátszódásának lehetünk (legalább részben) szemtanúi a posztumusz Orbán-recepció esetében (ha enyhébb formákat öltve is), mint amilyen kultikus elemek megképződését Margócsy István tanulmánya3 tárta fel klasszikus szerzők ▼ 1 Tarján Tamás, Philoktétész nem tér vissza. Orbán Ottó búcsúja = T. T., Csendestárs. Tanulmányok, esszék, bírálatok , Pont Kiadó, Budapest, 2003, 125. 2 Esetünkben külön megszívlelendőnek tartom Margócsy alábbi megfigyelését: „Kultikusnak tekinthető az irodalom leírásának ama generalizáló, specializáló módszertant el nem ismerő mechanizmusa, mely a kisebb jelentőségű, önálló kultuszra számot nem tartható alkotók méltatása során figyelhető meg: egy kismester, ha rászolgált, ugyanazon kultikus kategóriák igazoló gesztusaira szorul, mint az elismerten nagyobb »demiurgosz« – s ha teljes kultikus rend nem írható is köré, a bemutatás nem múlhat el anélkül, hogy legalább egy kategórián belül ne avatná szakrálissá-kultikussá az adott szereplőt, vagy legalábbis ne úgy tárgyalná modelljét, hogy az minimum egy különös szempontból ne minősülne mások fölébe növőnek, azaz a legkiválóbbnak, azaz rendkívülinek.” Margócsy István, A magyar irodalom kultikus megközelítései. Kommentár és florilegium = M. I., Égi és földi virágzás tükre. Tanulmányok magyar irodalmi kultuszokról, Holnap Kiadó, Budapest, 2007, 45–46. (kiemelés az eredetiben). 3 „A leírás így nem a kultikus tárgy jellegét vagy éppen adott sajátosságait kívánja meghatározni, kontextualizálni, kritikailag körüljárni, nem a tárgy felépülésének és működésének mechanizmusát akarja elemezni, hanem éppen fordítva jár el: azt keresi, azt fedezi fel tárgyában, amit kultikus képzetköre már előre feltételezett, s megállapításai a felsőbb szféra jelenlétének kimutatására fognak szorítkozni”. Uő, i. m., 39–40.
