Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Varga Zoltán írásának mellékleteként képkockák láthatók Ulrich Gábor Dűne című animációs filmjéből
89 zatok, mintha egyfajta lelassított, s így lebegéssé oldódó örvénylésként is értelmezhető lenne; a két jelenség folyamatosan oszcillál, egymásba olvad a filmben. Ez a különös kettősség elsősorban azáltal létesül, hogy a növénymozgások sora a legkevésbé sem esetleges, önkényes, azaz nem összevissza, ide-oda mozognak a fűszálak, hanem – több vonatkozásban is érvényesülő – vizuális ritmusa, dramaturgiája van már magának a látványvilág megképződésének is. A Dűné ben érvényesülő folyamatos átalakulások, átmenetek finomak, de – különösen újra és újra megnézve a filmet – jól észrevehetők. Ezek egyfelől azt az ívet írják le, hogy az egyszerűbbtől a komplexebb alakzatokig jut el a növényformák megjelenítése: a magukban bólogató fűszálak egyre inkább „összeállnak”, összefonódnak; csomókba, majd mintázatokba rendeződnek, melyek helyenként akár a várostérképek asszociációját kelthetik, majd még inkább labirintusszerű terek és sejtszerkezetek rémlenek fel (az asszociációk egészen biztosan bővíthetők). Másfelől a sötét és a világos felületek, vagyis a fekete és a fehér aránya is folyamatot, illetve váltakozást ír le: kezdetben a sötét felületek dominálnak a képen, majd – ahogyan egyre több és egyre bonyolultabban egymásra rétegződő fűalakzat rajzolódik ki – a fehér és a fekete részek egyensúlyba kerülnek, azután rövidesen egy időre a fehér válik meghatározóvá, végül az egész látványvilágot szép lassan ismét beborítja a sötétség. Kiegészíthető ezeknek az íveknek a regisztrálása azzal is, hogy a kezdetben a képmezőn szétszórtan hajladozó növényszálak egyre inkább centrifugális – a középponttól távolodó – mozgásokba rendeződnek, majd tovább osztódik az elrendeződésük, ami egyszerre teszi jelenvalóvá a szétszórtságot és a centrifugális haladást. Ezeknek a többirányú és szofisztikált változásoknak köszönhetően az Ulrichanimációk közül valószínűleg a Dűne jutott a legközelebb a magyar animáció orna mentális irányzatának nem kiáltványszerűen deklarált, hanem művek sokasága által kirajzolódó stíluseszményéhez, ahhoz az „alakzathoz”, amelyet kompozicionális metamorfózisként írtam körül, s amelynek lényege az animációk felépítése olyan átváltozássorokra, amelyek a játékidő egészére (de legalábbis minél nagyobb részére) kiterjednek, és a képelemek összességét magukba foglalják.16 Szintén a Dűne képzőművészeti megformáltságát erősíti, hogy egysnittes – egyetlen folyamatos, megszakítatlan beállításból álló – animáció (ez nem előzménytelen Ulrichnál: a sokkal vegyesebb látványelemeket felvonultató és lényegesen mozgalmasabb, oldalirányú haladásra komponált Fából faragott királyfi is egysnittes alkotás). María Lorenzo Hernández az egysnittes animációkról írva ezt a formai jegyet – választott filmpéldái alapján – a színpadias stilizáció eszközének tekinti.17 Ez az állítás korrekcióra, de legalábbis kiegészítésre szorul, mert ha más ▼ 16 Vö. Varga: A magyar animációs film... , 194. 17 Hernández, María Lorenzo: Az animált kép kettős értelme. Az animáció mint vizuális nyelv paradoxonairól. Ford. Kis Anna. Enigma 2008/3. 49–50.
