Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból I.)
51 lehetett. Az a gesztus azonban, amellyel Scheiber élt, emlékezetes marad. Minket, résztvevőket is kérdezett erről-arról, s annak, aki az egyik fogas kérdésére választ tudott adni, egy (akkor) nagy címletű pénzt – talán ötszáz forintot? – ajánlott föl jutalomként. Gesztusa, nem tagadom, meglepett, de – amint érzékeltem – nem csak engem. Ebben a programban olyanok voltak társaim, mint közvetlen munkatársaim közül Hoffmann Zsuzsa és Kazai Magdi, más osztályokról pedig például Balogh Jutka vagy Csernus Sanyi. (Csernust a párizsi Magyar Intézet igazgatójaként ismerhetik a kultúra iránt érdeklődők – ma a szegedi bölcsészkar dékánja. Igazában nem tudós lett, hanem kultúrdiplomata, de ehhez minden adottsága megvolt. Nyelvtudása, kapcsolatteremtő képessége, adomázóhajlama jól előkészítette erre a szerepre.) Emlékszem, a hivatalos program után valamilyen vendéglőbe is eljutottunk, többször is – a program tehát, amennyire utólag rekonstruálni tudom, többnapos, talán egyhetes volt. A másik papírszerző akció, amelyben részt kellett vennem, értelemszerűen az egyetemi diploma megszerzése volt. Erre úgynevezett levelező formában került sor, három évet vett igénybe, rendesen kollokválni, szigorlatozni, majd államvizsgázni kellett. Időről időre az egyetemre is be kellett járni, ekkor – sűrítve – előadásokat hallgattunk, s „konzultáltunk”. Én, értelemszerűen, a szegedi egyetemen szereztem meg egyetemi diplomámat, történelem szakon. Választhattam volna a magyar szakot is, ekkor már valahol a kettő között mozgott érdeklődésem, de a történelmi stúdiumokat gyümölcsözőbbnek véltem, s nem is akartam nyelvészkedéssel tölteni az időmet. Ez a három év – 1975 és ’78 közt – újratanultatta velem a magyar és egyetemes történelmet, a kezdetektől a 20. század közepéig. Az ókort, ha jól emlékszem, Czúth Béla tartotta (nem okozott relevációt), a francia forradalmat Székely Lajosnál hallgattam (nála is vizsgáztam), a 19–20. századi magyar történelmet Gaál Endrénél és Serfőző Lajosnál. Utóbbiakkal közelebbi kapcsolatom is kialakult, Gaál – némileg vitatható módon – egyik dokumentumkötete munkálataiba is befogott (sokat kubikoltam neki, a Népszava korai, csak mikrofilmen hozzáférhető számait néztem át számára), ajánlata „visszautasíthatatlan” volt – vizsgáznom kellett nála. Serfőzővel később kerültem munkakapcsolatba, utóbb doktorimat is hozzá írtam. Egyikük sem váltott ki belőlem intellektuális megrendülést – ezeken a területeken, megalapozottan állíthatom, Nagy Pista jobb volt, mint ők. A két legnagyobb név, akivel hallgatóként e három évben összetalálkoztam, Kristó Gyula és Mérei Gyula volt (Mérei már akkor is akadémikus, Kristó csak később lett az). Kristó, egyebek közt, a Bevezetés a történettudományba című stúdiumot is tartotta. Kétségkívül jelentős történészegyéniség volt (egyik fiatalkori munkája, a Békés megyei történeti olvasókönyv annak idején okulásomra szolgált, a „helytörténet” értelmét igazolta számomra), de meglepett, hogy 20. századi történeti utalásai mennyire pontatlanok, hozzávetőlegesek. Később is jó személyes kapcsolatba maradtunk, de szakmai óvatosságom működésbe lépett. Mondjuk így,
