Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból I.)
50 kivált a második, formalitás volt, de nem lehetett megkerülni. A felsőfokú könyvtári képesítést, mint már utaltam rá, az ELTE egyik, egyéves tanfolyama adta meg, amelyet direkt a mi számunkra, a központi és tanszéki könyvtárak fiataljai számára indítottak. Ehhez Karácsonyi ragaszkodott, s igazat is kell adnom neki ma is. A képzés, amely 1974-ben zárult, meglepően tanulságosnak, szakmailag is gyümölcsözőnek bizonyult. Ma is úgy vélem ugyan, hogy a könyvtári munka lényege gyakorlatias jellegű, s hatékonysága sokkal inkább a széles körű általános műveltségnek a függvénye, semmint az önigazolásként „tudománnyá” fölfújt „könyvtártudomány” elvi megfontolásainak és „szabályainak”. De mindannak, amit ezen szakmai ideológia jegyében a könyvtáros képzés magába integrált, sok eleme vitathatatlanul érdekes, egyik-másik esetben fontos is. Egy évre leszűkítve, s csakugyan a lényeges dolgokra koncentrálva, hasznos, senkinek nem válik kárára. A mi képzésünk is a szakmai praktikumra épült, megtanultuk a címleírás, a szakozás stb. technikáját, gyakorlati fogásait. Ezeket gyakorlati foglalkozások keretében gyakoroltuk is, azaz nem csak az „elvek” kerültek elő. A tanári gárda az ELTE Könyvtártudományi Tanszékéről érkezett le Szegedre, kiegészülve néhány, más munkakörben dolgozó nagy „névvel”. Tartott órát például Szelle Béla, Babiczky Béla, Szentmihályi János, Borsa Gedeon vagy a debreceni Csűry István. Talán itt volt Fülöp Géza is, de vele kapcsolatban emlékeim összemosódnak későbbiekkel, az ő jelenlétében nem vagyok biztos. Számomra elsősorban két előadó bizonyult termékenyítőnek. Borsa Gedeon, aki nyomdatörténetet adott elő, s aki nagy tudását rendkívül plasztikusan, megvilágosítóan adta elő. A „hagyományos”, ólomra épülő nyomdászattal kapcsolatos alapismereteimet ő adta meg. Élveztem előadását, sokat okultam belőle, bár akkor már eldőlt, hogy én nem a régiség kutatója leszek. Számomra nyomdászattörténetben ma is Borsa az etalon. A másik, akitől csakugyan releváns dolgokat tanultam meg, magam számára is meglepő módon, Szentmihályi János volt (a „Szentmihályi–Vértessy” kézikönyv egyik szerzője). Ő akkor már, azt hiszem, túljutott pályája csúcsán, de azok a dolgok, amelyekre tájékoztatás címen fölhívta a figyelmet, így például azok a keresési elvek és szempontok, amelyeket bemutatott, számomra könyvtárosként is, kutatóként is jó ötleteket adott. Máig élek velük, s olykor csodálkozom, hogy ezeket sokszor még komoly kutatók sem ismerik. A tanfolyam vizsgákkal zárult, nem ment vérre, de nem is komolytalankodták el. A papírért meg kellett dolgozni. Utólag, már a könyvtári pályától távol sem bántam meg, hogy elvégeztem. Érdekes, hogy később is voltak szervezett könyvtárosi továbbképzések, még Pestre is föl kellett utazni. Emlékszem, egyszer olyan pesti tanfolyamon vettünk részt, ahol például a pszichológus Halász László adott elő – s Scheiber Sándor, aki héber írástörténetről beszélt. Az ő előadása érdekes volt, de egy-két benyomáson túl semmi nem maradt meg belőle. Természetesen a betűket sem tudnám elolvasni, valószínűleg nem is ezt célozta az előadás, inkább csak programszínező szerepe
