Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból I.)
49 olyan összetetten, amellyel egy-egy áttekintő történeti monográfia sem vetekedhet), de azok a korra jellemző érvelési stratégiák, pró és kontra érvek is, amelyekkel a hajdaniak megvívták a maguk harcait. S természetesen arra is hamar rájöttem, e lapok irodalmi szempontból is kincsesbányát jelentenek, két összefüggésben is. Egyrészt ugyanis maguk a hajdani újságírók is nem kis részben irodalmárok voltak, Juhász Gyulától és Mórától Kosztolányin át, mondjuk Szabó Lőrincig vagy Bálint Györgyig. Másrészt a lapok irodalmi anyaga mennyiségileg is, minőségileg is számottevő volt. (Az Est -lapok, főleg a Pesti Napló irodalmi anyaga verte az irodalmi folyóiratok „fölhozatalát”. Mennyiségben mindenképpen, de sokszor minőségileg is. Sokkal több Móricz-írás jelent meg például Az Est-lapokban, mint a Nyugatban, de – ellenőrizhető – még a Nyugat szerkesztőjének, Babits Mihálynak is sok fontos verse nem a Nyugatban, hanem a Pesti Naplóban kapott először nyilvánosságot.) Irodalomtörténet hírlapok nélkül elképzelhetetlen, egy-egy írói életmű korpusza a hírlapok anyagának hiányában csakis csonka lehet, a két háború közt az elsődleges irodalmi publikációs lehetőséget még inkább a napilapok, semmint a folyóiratok jelentették. S a recepciói is jórészt a napilapokban zajlott – igaz, egy-egy folyóirat, például a Nyugat szava mértékként szolgált. Íróvá igazában már a folyóiratok, min denekelőtt a Nyugat avatták a tollforgatókat. Saját tudományos terveim szempontjából csak két baj volt ezzel az állomány nyal. Az egyik, értelemszerűen, onnan adódott, hogy olyan lapok is érdekeltek volna, amelyek sem itt, sem a másik szegedi nagy könyvtárban nem voltak meg – ez persze bizonyos értelemben minden könyvtárról elmondható lett volna. („Minden” még az OSZK-ban sincs meg.) Ennél súlyosabb (s egyben elháríthatatlanabb) gondot jelentett, hogy az emberi életidőhöz mérten ez az állomány is túl nagy falat volt. Olyan alaposságú és olyan teljességű áttekintése és módszeres földolgozása, amilyet szerettem volna, fizikailag képtelenségnek bizonyult. Maximalizmusom és az emberi lehetőségek szemben álltak egymással. Az igazán alapos földolgozáshoz egy élet is kevés lett volna – erre rá kellett döbbennem. E helyzetnek két következménye is lett. Egyrészt, paradox módon, jóval kevesebbet (s esetlegesebbet) publikáltam, mint amennyit ténylegesen megismertem. Az anyagban való kalandozás, a megismerés fontosabbnak bizonyult, mint a nyilvános megnyilatkozás (amúgy bennem is élő) ösztöne. Másrészt rájöttem, egy életet el tudnék tölteni a raktárban, számomra – pályám során – ez volt a legideálisabb, legotthonosabb hely. Olyasféle szabad kutatói státusban, mint amilyen Aurél bácsié is volt, életem végéig szívesen „elmolyoltam” volna. (Hogy ez végül nem így alakult, bonyolult történet, s haszna éppúgy lett, mint kára.) Ezeknek az éveknek a történetéhez szorosan hozzátartozik, hogy a „munka” és a „tájékozódás” mellett egyéb hivatali teendők is vártak rám. Mindenekelőtt „tanulnom”, „papírt” szereznem is kellett. Kvalifikációm kevés volt az üdvösséghez. Könyvtárosi képesítést is, egyetemi diplomát is kellett szereznem. Mindkettő,
