Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból I.)
48 latástól a kéziratokkal való foglalkozásig, minden előkerült itt. A „noszilka”, ez a ládaszerű fa hordozóeszköz, két végén megmarkolásra alkalmas fogantyúkkal, gyakran előkerült, emlékeimben eleven él például, amikor az előttem haladó Berta Árpád lábai remegtek a noszilkára fölrakott súly terhétől. (A papír nehéz anyag, a pincelépcsőn, papírral megrakodva, sokszor egymás után le-föl jönni, komoly erőpróba.) Az örökös helyhiány pedig mindig valami átrendezést, átcsoportosítást követelt. Az „alvó”, nem használt, de nagy helyet elfoglaló állományrészektől meg kellett szabadítani a raktárt. De bármily hihetetlen, ezek a munkák is jó hangulatban zajlottak, fiatalok voltunk, ez is belefért. Más munkák, természetük szerint, finomabb műveleteket igényeltek. A kéziratok fölfedezése, amelyből A szegedi Egyetemi Könyvtár Móra-kéziratai című, kézirat-katalógust szövegközléssel kombináló munkám is megszületett, már egyenesen a filológiába vezetett el. Egy-egy író autográf kéziratát kézbe venni, „elolvasni”, írásképét „fölfedezni”, megismerni élményszámba ment. S itt nemcsak a szegedi klasszikusnak tartott Móra Ferenc autográfjaival találkoztam, de – mondjuk – Deák Ferencével is, vagy a tudománytörténetileg rendkívül fontos Herrmann Antal-hagyaték gazdag anyagával, esetleg a különc székely nyelvész, az Aranytól is emlegetett szentkatolnai Bálint Gábor érdekes önéletrajzával stb. A feladatok szerencsére úgy lettek kialakítva, hogy saját kutatásra (s ami ennek előföltétele volt számomra), az állománnyal való autopsziás ismerkedésre is jutott idő. (A vezetés, jó érzékkel, ezt nemcsak lehetővé tette, de ösztönözte is.) Elmondhatom, én gyakorlatilag többször kézbe vettem a teljes állományt, az orvosi és műszaki folyóiratokig bezárólag, s nagyjából tudtam, miben mi van. Azt pedig, ami számomra közvetlen tanulságokat ígért, igyekeztem alaposabban meg is ismerni. A Nyugattól a Szép Szóig (utóbbi részben csak másolatban volt meg, mert az ügyészség bizonyos számokat megtartott, nyilván valamilyen eljárás céljára). Ez az ismerkedés, ami – jelezve mohóságomat – kiterjedt még az Orvosi Hetilap Horus-rovatára is, szakmai életem igazi alapozó időszakává változott át. Aurél bácsi egy-egy orientáló megjegyzéssel sok mindenre fölhívta a figyelmemet, „obskurus” lapokra is, de igazában magam fedeztem föl magamnak ezt a nagy anyagot. Dúskáltam a lehetőségekben, amit itt fölszedtem, azt semmilyen intézményes képzés nem tette volna lehetővé. Sok vonatkozásban máig abból élek, amit ekkor itt megismertem. Némi túlzással azt mondhatnám, az állomány határai jelölték ki világom határait. S elsőrendű fontosságú lett tájékozódásomban, hogy nagyon jó volt a két világháború közötti magyar hírlapanyag. Szeged-ismeretemet a nagy korszakát élő Délmagyarország gyakori forgatása alapozta meg, országképemet pedig a Magyar Hírlap, a Népszava és a Pesti Napló – ezeket módszeresen és aprólékosan tanulmányoztam. Egy-egy problémában való tájékozódás végett persze a többieket is kézbe vettem, egy-egy hosszabb-rövidebb periódusukat át is böngésztem. S a hírlapi böngészésből nemcsak a két világháború közötti korszak eseménytörténete bontakozott ki előttem (olyan gazdagságban s
