Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból I.)
41 pakolások közben) meg is haladta azt. Visszahúzódó volt politikai értelemben, az ő családi hátterével nem is igen tehetett mást, de mint „hasznos” munkaerő már bizalmat élvezett. Azok közé tartozott, akiknek munkája az egész könyvtár vázrendszerét erősítette. Vele is nagyon szoros munkakapcsolatba kerültem, s vele akkor is, mikor közvetlen főnököm volt, mindig szót tudtam érteni. (Pályája a raktárosságtól a könyvtári hierarchia csúcsáig ívelt. Előbb, még az én időmben, igazgatóhelyettes lett, majd 1989 után igazgató, illetve főigazgató, egészen máig. Most, amikor e sorokat írom, vonul vissza, jóval hetvenedik éve fölött. Nevéhez a könyvtár történetének fontos időszaka köthető.) Magam kezdetben az olvasószolgálati osztály kereteiben ügyködtem, igen „fontos” beosztásban. Amikor az egyetemi beiratkozások zajlottak, s a hallgatók egyben a könyvtárba is beiratkoztak, a hallgatók kampányszerű rohamát segítettem levezetni. Egy idős könyvtárosnő, Maja néni mellett (aki egyébként a Szeged történetéből ismeretes Vedres István leszármazottja vagy csak rokona volt) körmöltem az adatokat – az asztal előtt, ahol dolgoztunk, mindig hosszú sor állt, úgy rémlett, sohasem fog elfogyni. Ez a munka azonban nem tartott sokáig, a beiratkozók rohama lecsengett. Én is új munkakörbe kerültem. Elsődleges feladatom pár hónapig az olvasótermi felügyelőség volt, az emeleti nagy könyvolvasóban ültem, s részben csakugyan „felügyeltem”, mit csinálnak az olvasók, részben a fölmerülő olvasói problémákat igyekeztem megoldani, részben, amikor zárva volt a terem, a könyveket raktam vissza a helyükre. Ez utóbbit már nem egyedül, mert hárman voltunk olvasótermi felügyelők: Rácz Kati és Szabó Éva voltak váltótársaim. A könyvek helyükre rakását közösen végeztük. Ez utóbbi munka szépségét az olvasók ötletessége adta meg. A terem, amelyben, ha jól emlékszem, kb. 50-60 ezer kötet volt elhelyezve, az anyagot szakrendi csoportosításban adta, a tájékozódást az úgynevezett „katterszámok” rendszere biztosította. Mindennek megvolt a maga fix helye. Az olvasói leleményesség azonban működött, s a könyvet, amelyet ismételten kézbe akart venni a delikvens, szándékosan rossz helyre tette – Shakespeare-t például az orvosi könyvek közé. Aki így elrejtette a számára fontos könyvet, tudta, hogy hol keresse azt, ha visszatér az „olvasóba”, más azonban nem találta meg. Ezt, s az ehhez hasonló stikliket, ügyeskedéseket nem volt egyszerű közömbösíteni, az állomány túl nagy volt ahhoz, hogy mindennap minden könyvet kézbe vegyünk. Így egy-egy keresett könyv olykor tartósan „lappangott”. (Váltótársaim nálam valamivel idősebbek voltak, pár éve már a könyvtárban dolgoztak, de a fiatalok közé tartoztak. Befogadtak.) Az olvasóterem mellett üzemelt akkor a könyvkölcsönző, a pultok mellett szintén fiatalok robotoltak, emlékszem például a nálam is fiatalabb, de egy ideje már ott dolgozó Bakondi Katira, aki később külföldre ment férjhez, ha jól tudom, Németországba költözött. A kölcsönzőben telefon is volt, s emlékszem, épp Bakondi Kati szólt be nekem egyszer, hogy valaki telefonon keres. Ez a valaki Ilia volt, s a beszélgetést az teszi emlékezetessé, hogy ekkor tegeződtünk
