Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból I.)
42 össze, voltaképpen innentől számítható irodalmi „nagykorúságom”. Olykor persze más munkákba is befogtak, szükség mutatkozott az izomerőre. Már a legelső napok egyikén, talán szerződésem sem lett még aláírva, amikor már befogtak egy kis raktármozgatásra, „noszilkázásra”. Ekkor vagy negyvenezer, még földolgozatlan kötetet raktunk át egy másik helyre, hogy a fölszabadított hely új funkciót kapjon. (Az ilyesféle pakolászás, mint később rájöttem, egyáltalán nem számított kivételes akciónak. Sokszor ismétlődött.) Az olvasótermi felügyelőségnek, ha ez kívülálló számára nem is evidens, számos előnye lett. Megismertem egy viszonylag nagy állományrészt (nemcsak azt, ami a teremben volt, hanem azokat a könyveket is, amiket az olvasók a raktárból kértek föl). Persze, ez meglehetősen felületi ismerkedés lehetett csak, de sok érdekes, elolvasandó könyvre fölfigyelhettem. Közben, csendesebb periódusokban, magam is olvasgathattam. Nem telt haszon nélkül az idő. S az itteni munkának a személyes hozadékai közé tartozott az is, hogy sok új ismerősre tettem szert. Emlékszem például, hogy itt ismertem meg Maróti Egont, akinek ókortörténeti jegyzetéből hallgatóként tanultam, sőt vizsgáztam – most odajött hozzám, s valamilyen könyvet kért. Az absztrakt olvasói élmény életszerűvé vált, a szerzőt immár „élőben” láthattam magam előtt. S ott figyeltem föl a még nagyon fiatal Vörös Gabira is, aki később mint régész a múzeumban kolléganőm lett, akkor azonban, még „avantgárd” korszakát élve, egy hosszú hajú, nagy csizmában (!) feszítő, punkszerű figurával „járt”. A főiskolai légkör után egyre ismerősebb lett az egyetemi is. Ez a korszak azonban nem tartott nagyon sokáig, már ’73 végén vagy ’74 elején lekerültem a földszintre, a „folyóiratba” (hivatalos nevén a különgyűjteményi osztályra). Ez a fordulat, amely egy könyvtáron belüli nagy átrendeződés részeként zajlott le, a lehető legkedvezőbb változás volt, amiben csak részem lehetett. Jelentősége személyes élettörténetemben alig fölmérhető. Nyugodtan állíthatom, egész szakmai életrajzomat meghatározta, ez lett az „igazi” egyetemem. Amit itt fölszedhettem tudásban és tapasztalatban, azt semmilyen formális képzés keretében nem kaphattam volna meg. Az osztály sajátos helyet foglalt el a könyvtár szervezetében, anyaga s az anyag speciális földolgozása, használata stb. révén kilógott az intézményen belüli munkamegosztásból, egyféle állam volt az államban, elitrészleg. Specialitását az adta, hogy itt nem a könyvek földolgozása és forgalmaztatása zajlott, hanem ide került a könyvtári gyűjtés minden speciális vonatkozása. Itt tárolódtak a folyóiratok és hírlapok, a régi, ritka könyvek, kéziratok, speciális állományrészek (mint például az országgyűlési naplók és iratok nagy gyűjteménye, a hajdani középiskolai nyomtatott értesítők ugyancsak fontos anyaga) stb. Az anyag külön kezelését látszólag csak formai dolgok indokolták, hiszen itt egy cím nem egy könyvet, hanem egy folyamatosan gyarapodó, akár sok évtizeden keresztül mindig újabb számokkal bővülő, önmagát folyamatosan kiegészítő periodikumot fed. A könyv elhelyezése
