Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból I.)
40 hiszem, mégis Hencz Aurél és Mader Béla volt, az én könyvtári sorsom is leginkább velük fonódott össze. Aurél bácsi, aki akkor már betöltötte hatvanadik évét (ám fiatalabb volt, mint most én), már nem végzett szorosabb értelemben végzett könyvtári munkát, „szabad” kutatóként dolgozott, közigazgatás-történettel foglalkozott, állását kiterjedt kapcsolatrendszerének köszönhette. De ha valaki, akkor ő kiszakíthatatlanul hozzátartozott a könyvtárhoz, a könyvtárban élt, s a könyvtárt egy igen széles kör központjává tette. Jogászok éppúgy bejártak hozzá, mint orvosok, mindenkinek segített, s kapcsolatait, ha kellett, mások érdekében is megmozgatta. Makói tanár fia volt (apja, Hencz Antal József Attilát is tanította), pályáját a tanügyigazgatásban kezdte, ’45 után a Nemzeti Parasztpártban politizált, a koalíciós évek vége felé csak jó szerencséje és óvatossága mentette meg attól, hogy kultuszminiszter legyen, az ötvenes években pedig már az Egyetemi Könyvtár igazgatójaként irányította az intézmény nagy fölfejlesztését. Igazgatóként nemcsak olyan munkatársai voltak, mint a vidéki múzeumi állásából Szegedre bekerülő Péter László, de – jellemző módon – ő adott helyet (s munkájukhoz teljesen szabad kezet) olyanoknak is, mint az egyetemi oktatásból kitiltott Bálint Sándor, vagy a főiskoláról ugyancsak szilenciumra ítélt Vajda László. (A Szegedi szótár, illetve a Móra-bibliográfia megszületése e helyzetnek köszönhető.) Igazgatói posztjáról is azért váltották le 1958-ban, mert nem volt hajlandó föllépni ’56-ban „megtévedt” munkatársai ellen. Ezt követően, a könyvtárban maradva, sok mindenre kényszerült az évek során, de egyre inkább a tudományos kutatás felé fordult, s élve a könyvtár állománya nyújtotta lehetőségekkel, alapkutatásokat végzett. A könyvtár állományát nagyon jól ismerte, szabadon mozgott a folyóiratok és a hírlapok között is, sok mindent csak ő vett kézbe, ha fölmerült valamilyen probléma olvasói kérdések vagy kutatói tájékozódás során, neki mindig akadt használható ötlete. Tudta, hol, melyik lapban érdemes próbálkozni stb. S mint kiderült, számomra is fontos atyai barát lett. Mader Béla egy másik, Aurél bácsinál jóval fiatalabb generációt képviselt, jellegzetes, mondhatnánk korspecifikus sorssal, igazi könyvtárosi vénával. Pályája pedig kényszerpálya volt, apja ’45 előtt katonatisztként szolgált, ’45 után margóra szorult, magánnyelvórákat tartott, abból éltek. Béla, mint „osztályidegen”, aki ráadásul egyházi gimnáziumban érettségizett, természetesen nem tudott bekerülni az egyetemre, nem vették föl. Segédmunkákból élt, olykor mesélt ilyen élményeiről (nem lehetett könnyű), majd valamilyen protekcióval az egyetemi könyvtárba mégis fölvették – raktárosnak. Innen, a hierarchia legaljáról, lépésről lépésre küzdötte föl magát, levelező tagozaton elvégezte a könyvtár szakot, az angolt még otthon, apjától jól megtanulta. Amikor én ’73-ban megismertem, már csoportvezető volt, az olvasószolgálaton. Előzékeny, segítőkész ember, akit minden fölmerülő probléma megoldásához mozgósítani lehetett, egyike volt a „jól használható” munkaerőknek, gyakorlati szakmai rutinja pedig vetekedett a Németh Zsófiáéval, sőt bizonyos, gyakorlatias pontokon (például a könyvtárban gyakori
