Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 9. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból I.)

34

rad bennem. Az a merevség, amellyel a kis testet karjaimban tartottam, rendkívül bonyolult érzelmi relációk összesűrűsödése volt. Aki ilyet nem élt át, nem tudja elképzelni, mi minden zajlott le bennem közben. S elkövetkezett a Szegedre való visszatérés ideje is. A kis szobában a két gyerekkel nagyon nehéz volt, feleségem hősies helytállásra kényszerült. A méretek is gondot okoztak, de kellemetlenebb volt, hogy a fürdetéseket is, a folyamatosan ismétlődő pelenkamosásokat stb. is nagyon nehezen lehetett megoldani. Külön gondot jelentett a fűtés, mert a kis vaskályha, amivel melegítettünk, nagyon gyorsan nagy meleget csinált, de hamar ki is hűlt. Éjszakára ezért a gyerekeket be kellett bugyolálni, nehogy megfázzanak, s természetesen sokáig egy éjszakát sem lehetett végigaludni. A gyerekek ellátása adott bőven teendőt. Feleségem helyzetét nehezítette, hogy a két gyerek gondozása, felügyelete teljesen lakáshoz kötötte, ez időben, szegény, azokon a konzerveken, például csirkepörköltkonzerveken élt, amit én szállítottam haza (én voltam a „bevásárló”), s többnyire csak vasárnaponként szabadult ki kis időre, amikor én maradtam ott a gyerekekkel. Időnként hazulról jött valami élelmiszer-utánpótlás, az egyhangú étkezést színezendő. Elmondható, nehéz volt, s a neheze feleségemnek jutott. Emlékezetesen szép pillanatok is akadtak azonban. Amikor például Andráska először állt föl a járókában, vagy amikor én – meghökkentő bátorsággal – kiskanállal először krumplipaprikást adtam a fiúknak, s kiderült, ez az új íz nagyon is kedvükre van stb. De a nagy izgalmak is emlékezetesek maradnak. Nagy üveg házi mézet szereztem (egyik ismerősöm, kedvtelésből, méhészkedett), nagy örömmel vittem haza, mert úgy tudtam, tudtuk, hogy ez „egészséges”, s a méz hányással és hasmenéssel társuló allergiás reakciókat váltott ki Csaba fiamnál. (A másik fiúnál nem.) Háromszor is kórházba került, még fertőzőosztályon is megfordult (ott szokott rá az ujjszopásra, mert a kiesett cumiját nem volt senki, aki visszaadja neki), az okra azonban nem jöttek rá az orvosok. A kiszáradás veszélye ott lebegett felette. Végül megint „irodalmi” kapcsolataim segítettek. Ilia Miska, akivel akkorra már összebarátkoztam, s akinek egyebek közt orvos ismerősei is szép számmal akadtak, ismerte a kitűnő gyerekgyógyász főorvost, Pataki Lajost, aki végül rájött, hogy egy nagyon ritka kórkép, mézérzékenység alakult ki. S amikor kidobtuk a mézet az étrendből, Csaba nagyon gyorsan helyre is jött. (Allergiás érzékenysége, sajnos, azóta is megvan.) Nagy kő esett le a szívünkről.

Ebből az albérleti helyzetből (s mindabból, ami ezzel járt) egy szerencsés véletlen (s a régi barátság) segített ki bennünket. A Honvéd tér közelében, egy nagy, lebontás által kiürített térségben, valamilyen KISZ-akció keretében lakásépítés kezdődött, s a lakások tulajdonjogát a KISZ városi vezetése osztotta ki. Sipos Jóska barátom, aki ugyan akkor már, ha jól emlékszem, nem töltött be formális KISZ-funkciókat, de kapcsolatrendszere élt, s ismerte helyzetünket, ki tudta járni, hogy az egyik lakást mi kapjuk. A sorsolás (mert ilyen is volt) az egyik harmadik emeleti lakást juttatta nekünk, ma is itt lakunk. (Az ügyesebbek már régen más-