Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 9. szám - Lengyel András: Szegedi egyetemi könyvtári éveimről (Lapok egy önéletrajzból I.)
32 amely ennek az életformának a szükségképpeni következménye, mondhatnám szociokulturális velejárója volt, számomra új és szokatlan világként jelent meg. Nem könnyen tudtam megtalálni a viselkedés, a beilleszkedés formáit, s bizonyos mértékig én is idegen testként iktatódtam be közéjük. Másrészről egyféle beilleszkedési processzuson feleségem is átment. Neki az én családomba kellett beilleszkednie. Az áthidalandó távolságot csak fokozta, hogy én, mint ma már bizonyos vagyok benne, nem a mindennapi életben megszokott, „gyakorlatias” ember voltam, lettem. Engem, nagyon sok ok egybejátszása következtében a tudományban, irodalomban, kultúrában megjelenő „idealitás” világa fogadott be, ott éreztem jól magam, a napi élet teendői közt csak kényszeredetten, muszájból mozogtam, igazában nem érdekelt, s ez utóbbit jórészt környezetemre hagytam. Ezt, ha kritikus akarok lenni magam iránt, akár egyféle életre nem való habitusként is leírhatnám. S ráadásul ezt az eredendő, alkatilag is magammal hozott sajátosságomat életem szaporodó tapasztalatai csak elmélyítették. A reális világ túlzottan érdesnek mutatkozott, benne mindig az egyéni vágyak és célok másokra tekintettel nem levő követése, az „önzés” a domináns, amely mindenkitől, aki részt vesz ebben a játszmában, ezt a gyakorlatot követeli meg. Én ezt eszemmel tudtam, beláttam, a magam szintjén és körülményei közt próbáltam is érvényesíteni („hülye azért nem vagyok!”), de ez sem kielégülést nem hozott, sem igazán sikeres nem lett. A napi értelemben vett sikerhez más, mondhatnám következetesebb önérvényesítés kellett volna, mint ami engem jellemzett. S így egyre inkább abba a mesterséges világba vonódtam be, ami a múlttal való, már-már „laboratóriumi” elkülönültségű „tudományos” foglalkozás eredménye. A világ modellje így a már lezárult múlt lesz, amelyben egyre otthonosabban lehet mozogni, s amelynek törvényszerűségeit egyre világosabban s egyre plasztikusabban lehet érzékelni. (Világosság és plasztikusság összefügg, a részletgazdagság nem öncél, hanem a rejtett összefüggések fölismerésének szükséges, bár önmagában nem elegendő föltétele.) Ez a magatartás természetesen mindkét oldalon „érthetetlen” volt, leginkább még anyám akceptálta, aki nekem – hogy úgy mondjam – még ezt is „elnézte”. Mindebből „legitim” csak annyi volt környezetemben, amennyi a professzióhoz, a művelt szakmához szorosan hozzátartozott. Ennek mélyebb, „lelki” szükségletét senki nem látta át. Feleségem sem. A két, vagy pontosabban három (összetartozó) családban mindenki realistább volt, mint én. Ez az önjellemzés, félreértések elkerülése végett szögezem le, nem bújtatott dicsekvés, magasabb rendűségem demonstrálása, hanem, ellenkezőleg, önkritika. De, Madáchcsal (Lucifer) szólva, „nem adhattam mást, mi lényegem”. Saját sínemen mozogtam, „idegen”, fölfedezendő tájakon is. S ez, természetszerűleg, nem maradhatott következmények nélkül. Kialakult körülöttem az a feszültségtér, amely máig elkísér, s amely ma is úgy biztosítja életem föltételeit, hogy közben be is határol.
